Interjú
Új áramlatok
2010-14. szám
November 6-án érkezik Budapestre Sting, legújabb lemezével, a Symphonicitiesszel, amely az énekes életművének sajátos összegzése. Az albumon ugyanis tizenkét legendás
 saját, illetve Police-szám szerepel áthangszerelve, nagyzenekari előadásban. A lemezbemutató koncerten új, teltebb hangzással, de természetesen változatlan erővel és Sting félreismerhetetlen hangján szólal meg az Englishman in New York, a Roxanne, a When We Dance vagy az End Of The Game.
Az új lemez címe Symphonicities, ami nyilvánvalóan szójáték, utalás az utolsó Police-albumodra, a Synchronicitiesre. Szándékosan jelez ez valamilyen kapcsolatot a két lemez között?
S.: Persze, tagadhatatlan, hogy ez a szójáték valamiféle kapcsolatot sejtet, de nem kell e mögött komolyabb jelentést feltételezni. A Synchronicitiest Carl Gustav Jung 1951-ben megjelent könyvéről neveztük el, míg a Symphonicitiesnek egyszerűen azért lett ez a címe, mert szimfonikus zenekarral játszom rajta, méghozzá egymás után több városban. Szóval, valóban csak egy szójáték, nem több.
A Symphonicitiesen klasszikus Sting-számok nagyzenekari feldolgozása szerepel. Amikor belevágtál a lemezbe, voltak már konkrét elképzeléseid, hogy hogyan fognak megszólalni a dalaid nagyzenekari előadásban? Megbeszélted előre a hangszerelőkkel?
S.: Eredetileg is úgy gondoltam, hogy a dalaimban elég sok a harmonikus elem, és a szerkezetük is igen kidolgozott, éppen ezért éreztem úgy, hogy alkalmasak a nagyzenekari adaptációra. Úgyhogy, bár nem értek annyira a hangszereléshez, mint egy profi, azért voltak elképzeléseim. De sosem voltam teljesen határozott a dolgomban, hiszen eleve egy véletlen folytán csöppentem bele ebbe a projektbe. A Chicagói Szimfonikus Zenekar fölkért, hogy lépjek fel velük egy jótékonysági estén, és teljesen szabad kezet adtak a műsort illetően. Szeretem az ilyesfajta kihívásokat, és bár már játszottam szimfonikus zenekarral azelőtt, még sosem jutott az eszembe, hogy kigondoljak egy egész estés műsort. Így aztán megbíztam néhány hangszerelőt – vagy tízet –, hogy válasszanak egy-egy számot kedvükre a repertoáromból, és nézzék meg, mit tudnak kihozni belőle. A lemezt végül a Royal Philharmonic Orchestrával készítettük.
Nehéz megtalálni a helyes egyensúlyt a feldolgozásoknál. Mégsem szeretnél egy teljesen új számot íri, de azok az új lehetőségek és utak, amik ilyenkor feltárulnak, könnyen elvihetnek messzebbre, mint akarnád.
S.: Igyekeztem mindössze új ruhába öltöztetni a dalaimat, úgy, hogy a csontváz megmaradjon a régi, vagyis az alapszerkezetükön nem módosítottam. De persze arra is törekedtem, hogy közben élvezzem a munkát, felszabadultan tudjam csinálni. Hiszen a legfőbb célom az volt, hogy a zenészek – akik klasszikus zenei képzettséggel rendelkeznek – ugyancsak részt vegyenek az alkotásban, ők is élvezzék a muzsikálást, és érezzenek valamiféle elhivatottságot, szenvedélyt. Máskülönben nekik is és nekem is unalmas lenne az egész.
Arra emlékszel, hogy mi volt az első klasszikus zenei mű, ami hatással volt rád?
S.: Ha jól emlékszem, a Holdfény szonáta Beethoventől. Még gitáron is megtanultam valamennyire játszani. Anyám zongorán játszotta otthon, és nagyon szerettem hallgatni. Aztán amikor a Beatles berobbant – olyan tizenegy éves lehettem –, feltűnt, hogy ők is gyakran folyamodnak a klasszikus zene eszközeihez. Elég a dalaik harmóniájára és szerkezeti sajátosságaira gondolni. Akkor rájöttem, hogy a két műfaj között szoros kapcsolatban van, majd amikor kihozták az Eleanor Rigbyt, azonnal rádöbbentem, hogy a fenét, a két dolog egy és ugyanaz.
| hirdetés
 |
|
Ez a lemez elég személyes jellegű, hiszen mindegyik szám egy-egy mérföldkövet jelképez az életedben. Melyik dal okozta a legnagyobb meglepetést, amikor először hallottad a zenekar előadásában?
S.: Volt egy hangszerelő, Rob Mathes, aki előállt vele, hogy ő a Next to You-t szeretné megcsinálni. Én azonnal rávágtam, hogy ugyan már, az az első szám az első Police-lemezen, egy egyszerű, négy akkordos punkőrület, kizárt, hogy rá tudja venni a zenekart, hogy eljátsszák. De ő ragaszkodott az ötletéhez, mondván, remek elképzelése van, és amikor egy héttel később hallottam az új hangszerelésben megszólalni, egészen el voltam képedve. Csodálatos volt.
Amikor gitáron játszol, te szólaltatod meg azokat az akkordokat és harmóniákat, amikre az éneked épül. Mennyiben más úgy énekelni, hogy nem a te irányításod alatt van a zene, hogy mások játéka szól a hangod alatt?
S.: Olyan, mintha egy meleg vizű medencében úsznék, és csodálatosan finom áramlatok játszanának körülöttem. A szabadságnak egészen különleges élménye ez. Bár az én kezemben is ott a gitár, mégis együtt úszom ezekkel az áramlatokkal, és ez hihetetlen érzés.
Másképpen énekelsz?
S.: Természetesen. Már csak ritmikailag is másképpen kell megközelíteni a dalokat, de olykor az új hangszerelés a dallamot is más útra tereli. Ráadásul minden este újat tanulok, új lehetőségeket veszek észre, és egyetlenegyszer sem énekelek ugyanúgy egy számot. A Roxanne-t például biztos, hogy már több ezerszer elénekeltem, de most mégis állandóan úgy érzem, hogy még mindig van benne új a számomra. Azt is egyre jobban megtanulom, hogyan olvadjak össze a zenekarral, hogyan haladjunk együtt a legnagyobb összhangban, úgy, hogy közben a legnagyobb szabadsággal énekelek. És ezt a szabadságot elképesztően élvezem. Olyan, mintha repülnék, hol száguldva, hol lassan, hol fölfelé, hol zuhanórepülésben, ahogy akarom.
Akkor elképzelhető, hogy lesz folytatás? Nem ér véget ezzel a lemezzel a nagyzenekari kalandozás?
S.: Egyre inkább inspirál ez a fajta szabadság, úgyhogy már elő is ástam egy csomó régi számot, amik éveken át az eszembe sem jutottak, és elkezdtem azokat is új ruhába öltöztetni. Sőt, már azon is gondolkodom, hogy írok új dalokat, kifejezetten nagyzenekari előadásra. Olyan óriási mulatság ez számomra, úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki új kisvasutat kapott karácsonyra. Úgyhogy igen, lesz folytatás.
Az interjúért köszönet a Universalnak
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
