PM Online | Zene

Megy a világban a Titus kegyelme, Bécsben most vezényelte Fischer Ádám, a Metropolitan újra elővette a Ponelle-féle rendezést, és valaha nálunk is rendes tananyag volt az Operában. Igaz, a pesti változat kicsit öszvéresre sikerült,

csak az áriákat, együtteseket és kórusokat játszották el, a recitativók helyett Hegedüs Géza történetösszegző rímeit szavalták. Furcsa gondolat, de legalább láttuk a színházban Mensárost, később Mádi Szabó Gábort. Régen volt, Titus sincsen már. Nem helyes, mert könnyen kikopik egy opera az emlékezetből, ma sokan valami Mozart-zsengének tartják, amit csak a szerző iránti tisztelet tart életben.
Óriási tévedés. A Titus nem zsenge, annyira nem, hogy ez Mozart utolsó operája. Igaz, régies stílusban készült, így a formában van némi monotonitás, de tényleg sietve készült. Az alkalom ünnepi volt, Lipót császárt cseh királlyá koronázták, így aztán a kegyes uralkodóról szóló szövegkönyv jó ötletnek látszott. A bemutató, ha nem is volt bukás, sikernek semmiképp sem volt mondható, és beletelt majdnem kétszáz évbe, amíg a szakemberek rájöttek: hiszen ez remekmű. Nem Mozart változott, hanem szerencsére mi, ma már a barokk opera sem szitokszó, így a barokkos Mozart pláne nem az.
Hanem azért még kell egy kis idő, amíg utoléri a köz vélekedése a szakemberekét. A Titusért nem protestálnak az operabarátok, nehezebben viselik Verdi vagy Wagner hiányát, egyébként is kevés operaházunk van ahhoz, hogy minden beleférjen.
Ehhez kapunk most külföldi segítséget. Nem is kicsit, fenomenális zenekart, sztárénekeseket, a nagyszerű Barbara Frittolit, aki azon kevesek közé tartozik, akik szépen tudják elénekelni Vitellia káprázatosan nehéz, óriási hangterjedelmet igénylő áriáját, és Elena Garancát, akit a jövőben már nem csak mi fogunk hiányolni Sextus szerepében, hiszen utoljára énekli: az énekesnő hangja egyre drámaibb, így lassan, de határozottan búcsúzik a Mozart-repertoártól. Utolsó lehetőség, nem szabad kihagyni.