PM Online | Zene

Eddig tartott, mondhatjuk borúsan, de ki tudja, meddig tartott. Talán öt éve a hagyományteremtés szándékával vezényelte el Fischer Ádám Haydn A teremtés című oratóriumát a Müpában, és a hagyomány kezdett is szépen gyökereket ereszteni. Az átmulatott éjszaka után jött a megtisztulás, zenében a káosztól eljutottunk a dicsőítő énekig,

újra rácsodálkozhattunk arra, hogy két évszázada még mennyi öröme volt abban egy muzsikusnak, hogy emberek vagyunk, ma pedig az egészet egy genetikai hibának tulajdonítjuk, és csak azzal tudjuk biztatni magunkat, hogy ez is elmúlik.
Elmúlik, mint a hagyomány, legalábbis félig. Nincs Fischer Ádám és nincs A teremtés, de megkapjuk a másik nagy oratóriumot, Az évszakokat. Meglepő a két mű fogadtatása közötti különbség, A teremtés alapdarabbá vált, Az évszakok ritkasággá, pedig igazán hasonlóak, legalábbis ami a zenei színvonalat illeti. Hasonlóak a nagy utak, amelyeket bejárnak. Káosztól az emberig megy az egyik, tavasztól télig a másik. A nagy körforgás azonban nem feltétlenül ér vissza a kiindulóponthoz, ahogy így év elején elvárhatnánk, a Haydn által megzenésített szöveg nemcsak arra figyelmeztet, hogy tavaszból tél lesz és viszont, de arra is, hogy az út vége mégis a fagyos föld, próbáljuk meg értelmesen eltölteni a rendelkezésre álló időt.
Talán ez az, amit nem szeretünk annyira hallani? Vagy csak a szöveg naivitását, hogy zenével kellett illusztrálni a békák kuruttyolását? Ki tudja. Tény, hogy természetutánzás A teremtésben is van, Haydn mégis csak Az évszakok librettójára panaszkodott. Lehet, hogy csak zsörtölődött a vénember, végső tanulságként érezte kevésnek ezt az üzenetet. Vagy csak megijedt, hogy ez most már számára is az út vége, ahogy egyébként valóban történt is, hátralévő éveiben már nagy, jelentős művet nem alkotott.