Interjú
Ma is underground zenekar vagyunk
2012-12. szám / Szepesi Krisztina
Tavaly volt húszéves a Quimby és bár „kiköpött a rendszer” néhány slágert, azért ahogy Kiss Tibi mondja, semmi sem változott. Az évek során megtanulta, hogyan működik a létezés a műterem magányán túl és hogyan inspirálhat másokat saját művészetével, legyen az egy dal vagy az épp most festményeiből megjelenő albuma.
December 3-tól kapható a zenekar Két koncert című dupla DVD-je.
K. T.: A DVD-ken két koncert van. Az egyik a tavalyi sportarénabeli, grandiózus koncertünk óriási lámpaparkkal, hatalmas térrel, tömeggel, nagy ecsetvonásokkal, a másik pedig egy klubkoncert egy pici helyen, az Instantban, ahol az intimitás és az apró, emberi rezdülések hangsúlyosak inkább. Mindkettő izgalmas, mert bár a mi zenénk templomai a klubok, a nagykoncertek olyanok, mint az ősi ünnepek, ahol mindenki együtt bulizik.
Korábban terveztetek egy dokumentumfilmet a zenekarról. Ezek a felvételek is ahhoz készültek?
K. T.: Amikor a Kicsit ország című lemez elkészült, azon gondolkodtunk, mi lenne, ha abból a kis pénzből, ami rendelkezésre áll, nem videoklipeket forgatnánk, hanem kisfilmeket az internetre. A rendező annyira beleszeretett a dologba, hogy felvetette, csináljunk az egészből filmet. El is készült egy kvázi forgatókönyv, aminek része volt a klubkoncert. Ám végül pénzhiány miatt az egész a földre állt, mint megannyi projekt az elmúlt időszakban.
Underground bandaként indultatok, mára pedig néhány dalotokat show-műsorokban dolgozzák fel. Ettől változott a közönségetek?
K. T.: Ha valaki eljön egy koncertre és azt várja, hogy mi csak ezeket az ismert slágereket játsszuk, csalódni fog, ha leszakítjuk a fejét a zenénkkel. Alapvetően nem a zenekar státusa vagy a világa változott meg, csak néha kiköpött a rendszer egy-egy olyan dalt, ami a szélesebb közönség körében is sikeres. A rádiók egy lemezről maximum egy számot választanak ki, az is a legvisszafogottabb, ami legkevésbé borzolja a kedélyeket. Ennek persze nem nagyon örülünk, mert torz képet mutatnak a zenekarról a nagyközönségnek.
Mert ti inkább a kedélyeket borzolnátok…
K. T.: A saját kedélyeinket szeretjük borzolni, hogy olyan izgalmi állapotba hozzuk magunkat, amivel megmarad az érdeklődésünk. Ha a dalaink inspirálnak minket, bízunk benne, hogy a közönségnél is működni fognak. Ma is underground zenekar vagyunk és pontosan tudjuk, hogy a dalaink nagy részét egyetlen rádió se fogja játszani, de nem is ezért csináljuk.
Mintha a popularitás ellen mennétek…
K. T.: Egyszerűen csak nem nézem hülyének az embereket és nem gondolom, hogy mindig kilúgozott, sterilizált popslágereket akarnak hallgatni. Nagyon sok olyan zenekar érte már el a mainstream státust, amelyik egyáltalán nem annak indult. A Nirvana például éppolyan grandiózus és népszerű lett, mint Madonna, de nem a zenekar változott meg, hanem az ízlés. Magyarország sajnos még nagyon le van maradva zenei ízlésben. Míg egy angolszász slágerlista még az én fejemben se veri ki a biztosítékot, addig egy magyar toplista sokszor hallgathatatlan. Vagyis nem a popularitással van a baj, hiszen nagyon sok jó dolog is népszerű, hanem a sekélyességgel. Ami „nem zavar és nem kavar fel, mindenki boldogan élhet vele: óvszer nélkül fogyasztható biztonságos konzumzene”.
A színházi rendezők körében is nagyon népszerűek vagytok, legyen a darab Shakespeare vagy Moliére. Makranczi Zalán például azt mondta, hogy azért a Quimbyt választotta A mizantróphoz, mert a szövegeid alapján te vagy 2012-ben Alceste.
K. T.: Az ember azért sajátosságaiban olyan sokat nem változott az évszázadok alatt, ahogyan az emberi történetek se, vagyis a dalaink hozzákapcsolhatók akár egy nagyon régen írt darabhoz is. Shakespeare idejében például fiatal suhancok zenéltek az előadásokban, és a Centrál Színházban úgy képzelte Puskás Tamás, ma ezek mi lehetnénk. De azt nem gondolom, hogy mizantróp lennék, hiszen mindig találok az emberekben valami szerethetőt. Nincs olyan emberi működés, ami idegen lenne tőlem. Még egy sorozatgyilkos sem, hiszen ő is ember. Nekem így, a lélek sötétebb oldalával együtt izgalmas az ember. Azért vagyunk mi, hogy előbányásszuk ezeket a dolgokat a dalainkban éppolyan árnyaltan, ahogyan a klasszikus darabokban is vannak. | hirdetés
 |
|
A koncertjeid kapcsán nem tracklistről beszélsz, hanem műsorról, dramaturgiáról, mint egy rendező.
K. T.: Ha színházi közegben játszunk, használjuk a színház eszközeit, de egy nagy fesztiválkoncerten inkább oda kell rakni a dolgokat, nem motyogni, pöcsölni, mert az nem jön át. Igazából sohasem ragaszkodunk egy merev tervhez, inkább szerkezetben gondolkodunk, amivel nem törjük meg az ösztönenergia áramlását. Az a jó, ha egy koncert olyan, mint egy hullámvasút vagy egy elvarázsolt kastély, ahol minden pillanatban történik valami új.
Ehhez nagyfokú nyitottság kell, miközben te képzőművészként bezárkózol, ha alkotsz.
K. T.: Az alkotás és az előadás között van inkább különbség, hiszen a zeneírás éppolyan magányos műfaj, mint a festés. Mindig nagyon tetszett, hogy a kiállításokon a kreálmányaimon keresztül mutatkozhattam be, hiszen sose voltam magamutogató. Nagy feladat volt számomra, hogy megtanuljam, hogyan adjak elő egy koncerten. Líviusz például mindig nagyon szeretett szerepelni, nem véletlen, hogy régebben nagyon sokszor ő vitte a prímet a színpadon. Azóta azért valamennyire én is belejöttem…
Hamarosan egy album is megjelenik a festményeidből. Szövegek is lesznek a képek mellé?
K. T.: Emlékszerű gondolatok, kísérőszövegek lesznek, amiket többek közt Líviusz és én írtam, de itt most a megszokottól eltérően a szövegek lesznek a képek illusztrációi.
Mondtad, hogy nem szereted az önmagáért való dolgokat. Ezzel az albummal mit tudsz adni?
K. T.: Ezen sokat gondolkodtam és ezért is húzódott sokáig, mert nem voltam biztos abban, hogy meg kell jelentetni. Először azt gondoltam, írok mellé egy mesét, de az talán inkább egy következő könyv ötlete lehet majd. Arra jutottam, ez az album a rajongóknak jelenthet majd valamit és azoknak, akik szeretnek belemászni mások fejébe. Hiszen emberi történeteket mutat meg képekkel, olyan, mint egy napló, egy önéletrajz. Sokszor fordul elő velem, hogy találok valamit, ami nem feltétlenül a rajongásom tárgya, mégis inspirál valamire, van kedvem miatta tovább csinálni az életet. Ha ez a könyv valami ilyesmit el tudna érni másoknál, az nagyon jó lenne.
Attól, hogy apa lettél, megváltozott az életed?
K. T.: Az, hogy apa lettem, a világ legtermészetesebb dolga. Csodálatos és fura is, de mégis természetes egy ilyen kis lény jelenléte. Persze most minden dalt átírok gyerekdalra és elkezdtem írni egy altatót is, de ez nem jelenti azt, hogy gyereklemez jön, inkább olyan szavak kerültek a szótáramba, amiket eddig a dalszövegeimben nem használtam. Nem változtam meg, nem akarok a gyerek előtt sem más színben feltűnni. Meg is kérdeztem tőle, amikor világra jött, hogy első ránézésre elégedett-e velem, mert én nem küldeném vissza, és úgy fogom szeretni, ahogy van. Egyelőre úgy tűnik, meg van elégedve.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
