Interjú
Legyen a zene mindenkié
2013-01. szám / Szepesi Krisztina
Malek Andrea február 9-i nagykoncertjére készül a Művészetek Palotájában, ahol zenészbarátaival lép majd fel, az elhangzó dalokból lemeze is megjelenik, eközben pedig egyengetni próbálja énekesei útját a The Voice mesterként.
Nem szereti a csinált dívaságot, de annál jobban a szépen metszett rózsabokrokat és azt, amikor az énekléssel kiadhatja magából az érzéseit, örömet szerezhet hallgatóságának.
Már előző lemezed megjelenésekor is arról beszéltél, hogy közelebb áll hozzád a koncertezés, mint a musicalszínészet.
M. A.: Kevesen tudják, hogy egyrészt egy zenekarban nőttem fel, hiszen édesapám volt az Express billentyűse és zeneszerzője, másrészt pedig egy zeneiskolában, mert anyu zongoratanárnőként otthon is tanított. Első élményeim a koncertszínpadokhoz kötődnek, vagyis a musical inkább kitérő volt az életemben. Amit most csinálok, az vagyok én. Amikor musicalszínpadon vagyok, nem tudom elénekelni a saját gondolataimat, hiszen legtöbbször csak vastag filctollal rajzolt figurákat lehet megmutatni, ami eleinte nagyon érdekes, de egy idő után több érzést akartam kifejezni annál a háromnál, amit egy musicalen keresztül lehetséges. Ez a kirándulás nagyon intenzív öt év volt, a nagy musicalkorszak végén kezdődött. Mára átértékelődött a műfaj, és ha nem lennének ilyen jó színészek, talán már nem is lenne. Számomra ez már csak akkor jelentene kihívást, ha olyan szerep jönne, amiből még tanulhatnék. A Pókasszony csókja ilyen, és Amerikából is jön egy új kortárs szín, színházi igénnyel és jófajta popzenével. De ez nem a most népszerű pop, ahol már csak dallamtöredékek vannak, hiszen ezekre nem lehet emberi sorsokat ráhúzni.
Nem véletlen, hogy a februári koncerten is korábbi, már klasszikussá vált könnyűzenéhez nyúlsz vissza.
M. A.: Ezek a dalok a gyermekkoromat idézik. Nagyon szeretem például Katona Klárit, úgy érzem, sok van bennem őbelőle. Mindig nagyon tiszteltem, hogy milyen részletességgel dolgozott és azt, ahogyan a hangszínével, az arcával annyi mindent tudott kifejezni. Sajnálom, hogy ezek a dalok ma élőben nem hallhatóak, ezért is szeretném őket énekelni, és hozzátenni a saját gondolataimat. Persze nem szeretnék jól megírt és elgondolt dalokat megváltoztatni. Katona Klári dalát például duettben fogjuk elénekelni Korpás Évával, aki autentikus népdalénekesnő. Ez úgy jött, hogy Éva épp egy másik, nekünk írt dal miatt jött a stúdióba, amikor meghallotta, hogy próbálunk. Majdnem elsírta magát, mert őt is a gyermekkorára emlékeztette ez a dal. Akkor jutott eszembe, hogy énekeljük el együtt. Az egész lemez barátságokra épül, mert nagyon sok zenészbarátom van, akikkel szívesen dolgozom együtt.
Az énekesek nálunk leginkább egyedül akarnak sztárok lenni.
M. A.: Szerintem meg van más út is. Lelkes híve vagyok annak, hogy legyen a zene mindenkié, csináljuk együtt, és ne az legyen az első, hogy mennyi pénzt fogok kapni érte, hanem hogy mit csinálok és kinek okozhatok vele örömet. Lehet, hogy sokan félnek egy vendégelőadótól, aki talán jobban énekel. De ez nem verseny. Egyébként se vagyok híve a centiméterre való megmérettetésnek, mert az eredmény általában az, hogy egy rózsabokrot agyonöntöznek, gyors tempóban feltuningolnak, végül pedig otthagyják, senki sem gondozza tovább, nem vágják le a vadhajtásait. Ez felelőtlenség. Én inkább az okosan növő rózsabokrokat szeretem, amik tudják, hogy a fény felé lassan kell nőni.
Mondod ezt, miközben a The Voice egyik mestereként egy verseny döntnöke vagy.
M. A.: Szerencsére a Voice-ban van időnk visszavágni a vadhajtásokat. Picit tompítom is a versenyzést, amikor azt mondom az énekeseknek, hogy használják ki ezt a lehetőséget, mert az ember önerejéből az életben nem tudna összehozni ilyen nyilvánosságot ehhez hasonló technikai és képi megvalósításban, ilyen szakembergárdával. Azt mondom, álljanak a döntéseik mögött, ne hagyják össze-vissza terelgetni magukat, hanem próbáljanak minden egyes fellépést olyan szinten megcsinálni, hogy elmondhassák, ez vagyok én.
| hirdetés
 |
|
Ritka őszinte, szókimondó ember vagy a nyilatkozataidban is, de egy ilyen szerződés még a te kezed is megköti.
M. A.: Bizonyos dolgokat el kell kerülni, de nem érzem, hogy rám erőltetnének bármit, inkább segítenek nekem. Most például a show zenészeivel készülök február 6-án egy Barbra Streisand-koncertre. Aztán pedig jön a február 9-i nagykoncert a barátaimmal.
A koncerten lesznek még Demjén-, Presser-, Bródy- és McCartney-szerzemények is.
M. A.: Ezek üzenetek tőlem. Az éneklés nekem pszichoterápia és -analízis. Egyszerűen kiéneklem magamból azokat az érzéseket, amiket ezek a dalok gyermekkoromban okoztak nekem. Jó ezekkel a gyöngyszemekkel foglalkozni, de új dalokat is írtunk. A Hopp te dívát például Zöldi Gergely barátom, nagyon régi szerzőtársam írta. Berkes Gabival és Fehér Adriennel énekeltük fel nemrég, és sírtunk a röhögéstől közben, megint tizenévesnek éreztük magunkat egy házibulin. Arról szól, hogy mások akarunk lenni mi, nők, amikor kimegyünk a színpadra. Hogy úgy lehet lemérni a dívát, milyen hosszú a műszempillája, mekkora sarkú a cipője vagy épp milyen hosszú az uszálya.
A Voice-ban azért rendesen rád pakolják a dívaimázst.
M. A.: Megőrülök tőle. Tudom, hogy ez a trend, és amennyire lehet, megpróbálom visszafogni, de a legszívesebben úgy ülnék ott, mint most, pólóban és farmerben. Hiszen nem énrólam szól, hanem az emberekről és arról, amit át tudok adni.
Ezért vonz kevésbé a színészet?
M. A.: A színészetet viszem magammal mindenhova, nekem csak a musicallel van gondom az elemeltsége és őszintétlensége miatt. Játszom is A karnevál vége című darabot, ami Popper Péter két művéből készült. Miután ő elment, itt hagyott egy csomó nagyon értékes gondolatot, és szerintem szükségük van az embereknek arra, hogy ezek előkerüljenek, segítsenek élni, támpontot adjanak, mert úgy érzem, most ki vagyunk használva, bábuként élünk. Úgy nőttünk fel, hogy vedd meg és nyeld le. Örvendes, hogy egyre többen ismerik ezt fel.
A koncert is kapcsolódik ehhez a gondolathoz?
M. A.: Igen, és mivel semmiben sem különbözöm az összes többi embertől, olyan lesz, mintha a nappalimba invitálnám a nézőket. Megjártam már, hogy féltem az emberektől, nem tudtam helyén kezelni a kritikát vagy a dicséretet. Mostanra tudom, nagy dolog, hogy az éneklésen keresztül ilyen sok emberrel tudok kommunikálni és örömet okozhatok. Ez egy áldás.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
