Interjú
A sors bolondja
2013-01. szám / Halász Judit
Szabó Balázs zenész kapta 2012-ben az AEGON Művészeti Társdíjat és a vele járó 2 millió forintot. A díjra 2012 AEGON Művészeti Díjasa, Grecsó Krisztián jelölte. Balázs olyan, mint egy emberszabású búgócsiga, folyton pörög. Zenél, bábszínházban játszik, gyerekelőadásokat készít, verses esteket tart.
 Arcáról sosem tűnik el a csibészes mosoly, hiszen mesés dolgok történtek vele az elmúlt néhány hónapban. A legutóbbi csoda az életében például az a tál húsleves volt, amit az édesanyja főzött neki.
A Suhancos együttessel lettél ismert, a Szabó Balázs Bandájával népszerű, Grecsó Krisztián által pedig elismert. Grecsó azt írta: „Rendes író meglepődött nagyon, amikor ő kapta az Aegon-díjat.” Rendes muzsikus hogy volt ezzel?
Sz. B.: Rendes muzsikus nem érti az elismerést és nagyon meglepődik, akárcsak a rendes író. Nagy megtiszteltetés ez nekem, boldog tulajdonosa vagyok a díjnak, de gyakran elgondolkodtat a szerencse és a találkozás eme lelkes kézen fogása, és hogy miért pont én. Legfőképpen annak örülök, hogy a családom nehéz éve után újra volt mosolygás a gyerekkori házban.
A Bájoló című Radnóti vers-megzenésített változatával bűvölted el Grecsót. Miért van az, hogy elcsuklik a hangod, ha Radnótiról kérdeznek?
Sz. B.: Nemcsak Radnóti kapcsán, de tény, hogy az egyik legkedvesebb költőm. Mint egy gyerekkorban felpróbált cipő, amit titokban kiloptam apu szekrényéből, és néztem, mennyit nőtt már bele a lábam – persze mindig egy földrésszel nagyobb volt –, ilyen érzés ezekről a költőkről beszélni. Mindig vágytam oda születni, vissza, hogy jobban értsem az akkori jó és rossz dolgokat. Ezek a gondolatok mindig elrabolják a hangomat egy rövid időre.
Grecsó Krisztián szerint az AEGON-díj abban segítette, hogy a műveinek híre azokhoz is eljuthatott, akik ugyan nyitottak a kultúrára, de addig még nem találkoztak a könyveivel. Mi változott, jobban figyelnek rád?
Sz. B.: Azt még nehéz felmérni, hogy mennyivel több ember hallgatja a zenémet, avagy követi a sorsomat azóta, hogy megkaptam a díjat, de sok olyan emberrel beszélgettem, akik ez által jutottak el hozzám.
Még mindig fellépsz Kecskeméten a Ciróka Bábszínházban, Pesten meg ott van a zenekar. Nappal előadás, majd hajnalig tartó muzsikálás. Hogy bírod mindezt energiával és lélekkel?
Sz. B.: Szünetekkel. Néha kicsit eltűnök, olyankor olvasok, alszom, sétálok, gyakorolok és írok, ez segít a legtöbbet a fáradság és a kiégés ellen. Aztán egy őrült hitével vetem bele magam újra a lehetetlennek látszó feladatba: mindennek sikerülnie kell. Az akarás a kulcs, azt hiszem, aztán persze jönnek a pofonok és az ölelések, mikor hogy alakul.
Kalandvágy vagy a közlés kényszere hajt?
Sz. B.: A gyerekkoromban megálmodott kaland jobban hajt, mint a közlés vágya. Az örökös és szűnni nem akaró gyerekkori ábránd, hogy egyszer „nagy” zenész lehet a tetétleni suhancból. Egyszer majd figyelik az egyetlen gitárt a színpadon, majd utazhatom sokat messzi országokba, és elmondhatom: így élünk mi.
| hirdetés
 |
|
Édesapádnak volt egy gitárja a falra akasztva, de azt nem volt szabad piszkálni. Ezért kezdtél inkább zongorázni?
Sz. B.: Csak azért kezdtem el előbb zongorázni tanulni, mint gitározni, mert a szülőfalumban ez az egy zenetanulási lehetőség volt. Ami pedig édesapám falon lógó gitárját illeti, emlékszem, ahogy órákat töltöttem előtte gyerekkoromban, csak ültem és csodáltam, egyfajta misztikum vette körül az érinthetetlensége miatt, és a tény, hogy édesapámé volt, még becsesebbé tette. Gondolom, ezért is történhetett, hogy végül aztán különleges szerepet kapott az életemben a gitár. Hozzáteszem, engem minden hangszer ámulatba ejt mind a mai napig. A másik szerelemre, a hegedűre ki sem tértünk, pedig órákat tudnék mesélni róla is.
Notórius zenekar-alapító és átalakító vagy, a Szabó Balázs Bandája életében nemrég új fejezetet nyitottál, új tagok, új zene. Ez most az, amit igazán szeretsz?
Sz. B.: Notóriusnak azért semmiképp se nevezném magam, de hogy a kérdésre válaszoljak: mindig az, az előző is az volt. Kísérletezés, útkeresés ez – nem szeretek beleülni a megszokott dolgokba. Mindig elégedetlen vagyok, ha meg valami tetszik, az meg mindig megijeszt, hogy biztos nem látom jól a saját dolgaimat. Ezzel az új csapattal izgalmas utakon járok.
„Ez is valami csontok közül kifolyt muzsika, minden benne akar lenni, egész gyerekkorom: a zene, a tánc, a folk, a funky, a vér, a szív” – ezt írod honlapodon az új lemezedről. Nem tűnik aprócska vállalásnak.
Sz. B.: Szeretném megmutatni, amit csak lehet ezen a kis ablakon át, ami vagyok. De tény, hogy nem aprózom el, mindent beleadok.
A Szabó Balázs Bandája koncerteken nem ritka, hogy a színpad előtt legényest táncolnak a srácok, pedig amit játszotok, nem tisztán népzene. Ez meglep?
Sz. B.: A legényes nem, a közönség mindig. A legényes az egyik legfontosabb tánc, egy régi forma tükröződése a mai világba, régebben a párválasztáshoz volt köze, most inkább a férfiassághoz. Az ember, ha meghallja ezt a muzsikát, nem tud ülve maradni, nem azért, mert én játszom, hanem mert átszűrődik rajta a régi idők megfogalmazhatatlan energiája. Bár mindig így mulatnánk!
Amikor átvetted az AEGON-díjat, azt mondtad: „Remélem, most már édesanyám elhiszi, hogy lesz belőlem valaki.” Mit mondott, elhitte?
Sz. B.: El. És közben könnybe lábadt a szeme. Jó érzés, hogy láthatom a büszkeségét és a nyugalmát. Ez most egy buszmegálló, ahonnan menni kell tovább, jön az új utazás, az új kihívás.
És te most már elhiszed?
Sz. B.: Jó lenne. De az örök elégedetlen még kételkedik.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
