PM Online | Gasztro

Kultikus hely talán sosem volt, de a bohém fiatal művészek és kicsit elszállt egyetemisták találkozási pontjaként mindenképp beírta magát Pest történetébe a korábbi Apacuka.

A Mikszáth téri környék másodvirágzása részeként üzemelő komplexum megszámlálhatatlanul sok helyiséggel, funkcióval, műsorral és komoly konyhával gyűjtötte maga köré a fiatalságot a Horánszky utcában. A helyet azóta szem elől veszthettük, de amennyire megítélhető, most már két kirendeltségre osztva él tovább: a bisztró a Ráday, az Étterem, Kávéház és Varieté a Nagymező utcában vitézkedik.
Utóbbiba toppanunk be hagyományos, hétköznapi ebédidőben, mégis szétrebbentve a vendégmentes társas magányában diskuráló kétfős személyzetet. Hogy egyedül vagyunk a háromszintes, ágas-bogas, valóban művészi igényességgel berendezett egységben, csalóka lehet: ebédünk alatt legalább négy további asztaltársaság robban be, majd megy útjára a futószalagon érkező, kétfogásos-jóáras menü gépies belapátolása után. Mi azonban ráérünk, étlapról rendelünk, és ezt a lebegősebb ritmust is jól abszolválja a felváltva magázódó és tegeződő, rutinosan magabiztos, kizökkenthetetlenül mosolygó felszolgálónk is. (A rutin viszont belesodorja abba az igen gyakori hibába, hogy saját életét egyszerűsítve egyszerre gyűjti be és egyszerre hozza ki az ételeket a legkülönbözőbb asztalok vonatkozásában. Így kevesebbet kell fordulnia, viszont a vendég rögtön megérzi a helyét a történetben…)
Mivel nem menüsök vagyunk, üdvözlőfalatot is kapunk: krémes állagú, selymes, egyfalatnyi rokfortkrém diódarabkákon, kanálra tálalva. Jó kezdés! Megadják a módját a leves tálalásának is, a karfiol-krémlevest kis kancsóból az asztalnál öntik a bekészített levesbetét köré. A miniatűr karfioldarabkák jó roppanósak, a lazacdarabkák kellemesen sós ellenpontot adnak a túlbiztosítottan agyontejszínezett, de még így is élményszerű krémlevesnek. A két ovális kenyérchips pillanatok alatt szétázik. (A karfiol-lazac párosítás a főételek között is visszaköszön, mint ahogy más elemek is sajnálatosan ismétlődnek, leszűkítve a szortimentet.) A kacsa-trilógia kellemes előétel: egy bonbonnak nevezett, magas százalékú keserűcsokoládé-darabkákkal borított kacsamájkrém, egy ugyancsak krémként, de kicsit másképp elkészített, roppanós cukorpáncéllal borított créme brulée, középen pedig egy nem túl izgalmas rilette (húspástétom), hozzá friss, meleg, házinak tűnő kenyérszeletek. Az óriás bécsi valóban óriási, minőségi (pankószerű) morzsából készült a panír, omlós-zaftos a hús, és hozzá az újszerűség jegyében majonézes-snidlinges krumplisaláta, itt-ott kemény ugyan, de jóféle, salátának való burgonyából készült. A fogás összességében nagyon finom, de persze utoléri minden óriás bécsi végzete: a közepe tájától fellépő enyhe unalom. Talán még egy harmadik összetevő lendíthetne az összhatáson.
Házilag készült, méretes Esterházy-torta a desszert, egy Molnár B. Tamás biztos megjegyezné, hogy ez nem „tányérdesszert”, hanem cukrászati termék, de mi nem vagyunk ilyenek. Friss és könnyű a tésztaréteg, nem gejl a krém, gyermeki örömmel túrjuk szét az egész kockát. A presszókávé és a mangós limonádé egészen kiváló. Elégedetten távozunk, ismét magára hagyva a jó kedélyű személyzetet.