Olyan régi ismerős, hogy talán már nem is ismerős. Andrea Lucchesini valamikor a nyolcvanas években mutatkozott be Magyarországon, az Olasz Kultúrintézetben játszott egy sovány, nagyon göndör hajú, vékony, ügyes kezű fiú. A neve akkor már feltűnt néhány lemezborítón,
látszott, hogy találtak valakit a bennfentesek, akiből sztárt lehet faragni, ennek megfelelő is volt a gyanakvás, amivel hallgattuk, de fölösleges volt az óvatosság. Tényleg tudott zongorázni.
Hanem a karrier, ha el nem is akadt, mégsem ívelt olyan magasra. Lucchesiniből nem lett közismert muzsikus, nem lett sztárzongorista, inkább ásott, mint szárnyalt, inkább elmélyedt, mint nyilatkozott. Közben a haj is ritkult valamelyest, bár még mindig göndör, az arc is férfiasodott, és halványodtak az emlékek. Szerencsére csak a mi emlékeink, a Nemzeti Filharmonikusoknál még emlékeztek rá, úgyhogy itt a lehetőség, meghallgatni, hogy mit is ért ez az elmélyülés, miről is maradtunk le az eltelt évtizedek során.
Művészetek Palotája
03. 25., 19.30h
|
vissza
vissza a lap tetejére
