Hangverseny
Robert Schumann és a Dávid-szövetség
2013-03. szám / Fáy Miklós
Talán ez a hit hiányzik leginkább ma: a művészet erejében, értelmében való hit. Nem valami magyar jelenségről van szó, sőt, azt mondanám, hogy nálunk még mindig tartják magukat a romantikusok. Még mindig meghatottan nézünk valakit, aki könyvvel a kezében jár az utcán,
vezényel, miközben fején a hangszóró, ők még hisznek. Vagy már hisznek. Mindenesetre tudják, hogy van valami, amit csak a vers vagy a zene tud elmondani, és ezért a valamiért érdemesebb élni, mint az új karóráért vagy autóért. Reméljük, hogy igazuk van.
Úgy látszik, nálunk még él a kettősség, a társadalmon belüli hasadás, vannak a sikeresek, üresek és ostobák, akik gond nélkül belesimulnak a mindennapi életbe, és vannak a keresők, akiket Robert Schumann is bevett volna a Dávid-szövetségbe. Akik odaállnak a filiszteus elé, pörgetik hetykén a parittyát, és azt kiáltják: van olyan értelmes az én életem, mint a tiétek. Vagy inkább: sokkal értelmesebb.
Nem mondom, hogy nem lehet néha elbizonytalanodni. Talán mégis a kényelem volna a fontosabb, keveset vagyunk itt a földön, minek az alatt is küszködni, remélni, csalódni. De akkor végignézünk a szövetségeseinken. Rados Ferenc, akinek a koncertjére zarándokolni szokás, mert valami mást kap tőle az ember, mint a virtuózoktól. A Rados szelleméhez közel álló világhíres csellista, Steven Isserlis. Rozmán Lajos, a fantasztikus klarinétos. Vagy a zeneszerzők, Schumann és neje, Brahms, Mendelssohn, Debussy, Kurtág. Ha valahol van igazság, biztos, hogy az ő oldalukon. | hirdetés
 |
|
Festetics Palota
04. 06–07., 19h
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
