PM Online | Zene

Három év, mondhatni, nem nagy idő, de mégis elég távolivá vált az emlék: ahogyan a korszakváltó Ring elkezdődött. Mert Wagner operatetralógiájának előadása, színrevitele minden operaház életében korszakot jelent.

És ha az az opera a Metropolitan, akkor a korszak az egész operavilágra érvényes, mert a világközvetítések már csak ilyenek: hatással vannak a picinyke operákra is.
Hogy pontosan milyen hatással, azt persze nem lehet tudni. Az biztos, hogy a Met új Wagner-játékot kezdett el, amelyben a hangsúly a lehetőleg makulátlan zenei megvalósítás mellett a látványra fókuszál. Amikor elmondták a számokat, udvariasan egymás karjaiba ájultunk: erre az egy operára többet költöttek New Yorkban, mint nálunk az egész évadra. De hát látszik is. Az első pillanatban az ember azt hitte, valami fényjátékot lát, egy szép kék csíkot vetítenek a háttérre. Elegáns minimalizmus, csak azt nehéz elképzelni, hogy mi került ezen a csíkon akárhány millió dollárba.
Aztán James Levine intett, elkezdődött a zene, és hirtelen megmozdult a színpad. Mint egy iszonyú dinoszaurusz gerincoszlopa, elkezdett hullámozni maga a színpad, beúszkáltak a sellőcskék, mint cirkuszi akrobatanők, ég és föld között lebegve. Mögöttük interaktív volt a díszlet, nemcsak azt érzékelte, hogy hol vannak az énekesnők, de azt is, hogy melyikük énekel, és az ének erősségének megfelelő mennyiségű buborék szállt a víz alatt az égbe.
A technika megette az operát? Lehet. De bárcsak ilyen technikát láthatnánk. Vagy bárcsak olyan zenei megvalósítást, amely fölöslegessé teszi ezt a hihetetlen színpadot. Amíg ezt nem kapjuk, addig a legjobb, amit tehetünk, ha újranézzük a New York-i Wagnereket.