PM Online | Zene

Lehet, hogy nem a világ legjobb zenekara. Mit lehet, biztos. Valahányszor elmegyek a Concerto Budapest hangversenyére, megígérem magamnak, hogy többet soha, nem éri meg a fáradságot,

mindig csalódni kell a zenekari játék színvonalában. Az ígéretek azonban arra valók, hogy megszegjük őket, és nem is nagyon tehetünk mást: Keller András fantasztikus vendégeket hív meg a hangversenyeire.
Most például Gidon Kremert, aki régi ismerősünk, valaha David Ojsztrah hozta el magával kedves tanítványát, hogy a világ figyelmébe ajánlja. A világ pedig figyelt, és amikor Kremer a szabadságot választotta, még jobban figyelt. A nem csekély politikai hátszelet azonban nem arra használta föl a muzsikus, hogy önmagát építse föl belőle, hanem hogy azt tegye, amit kötelességének érzett: harcoljon a zeneszerzőkért. Mert igaz, hogy el lehet élni Brahmson és Beethovenen az idők végezetéig, de miért fogadnánk el, hogy kétszáz éves urak jobban értenek minket és a világunkat, mint azok, akik köztünk vannak.
Gidon Kremer felfedezettjei között is talán a legfontosabb Alfred Schnittke. Igazi, sokat szenvedett, küldetéses ember, ha a haza a hátát fordította neki, és betiltotta a műveit, ő akkor is rendületlenül írt. Amikor az egészsége is elhagyta, akkor sem tört meg, elképesztő életművet hagyott maga után. Az ember csak nézi a számokat: filmzenék, balettok, három opera, kilenc szimfónia, négy zongoraverseny, négy hegedűverseny. Elenyésző részét ismerjük. Vagy annyit sem. Pedig Gidon Kremer is ajánlja.