Képről képre
A nő a helyzet kulcsa – Térey János költő Franz von Stuck festményéről
2011-02. szám / Eszéki Erzsébet
Eszéki Erzsébet Így látunk mi című könyvében 37 közismert emberrel olvashattunk beszélgetéseket egy-egy festményről, most, a személyes „képes mesék” folytatásához Térey János költő választott képet. Nem véletlen, hogy azt a művet, amely legújabb kötetén, a Protokoll borítóján található.
A Protokoll, amely szerintem korszakos jelentőségű, már csak a formája miatt is eredeti mű: verses regény, amely a máról fest érzékletes, összetett, finom árnyalatokkal teli képet. Számomra az utóbbi évek egyik legnagyobb olvasmányélménye volt.
Hogyan találkoztál ezzel a festménnyel?
T. J.: A lehető legtermészetesebb módon: úgymond „szembejött velem” Berlinben.
Pedig ez a festmény a müncheni Neue Pinakothek gyűjteményében található. Szerencséd volt, éppen Berlinben jártál, s ott volt a kép is?
T. J.: Abban az időben, 2009 nyarán ez a kép a Brandenburgi kapu mellett vendégeskedett egy csoportos tárlaton, ahol Max Liebermann és Franz von Lenbach művei is szerepeltek. Három éve írtam a Protokollt, s rögtön tudtam, hogy ez a kép lesz a borítóján. Ha az ember évekig dolgozik valamin, akkor minimum a munka közepén sejti már, milyen képet látna szívesen a borítón.
Szerelem első látásra?
T. J.: Van ilyen. Das Diner a címe, ami díszvacsorát, gálavacsorát jelent. Bajor szimbolista vászon. Klasszikus perspektívát használó festmény. Lehetetlen itt nem megemlékeznünk Leonardo da Vinci freskójáról, Az utolsó vacsoráról, a kompozíció enyészpontjában Krisztussal. Nem csupán a fogyasztás a közös pont: a rövidülés von Stuck képén kísértetiesen idézi azt a freskót, azzal együtt, hogy itt nem az apostolok gyülekezete látható, hanem a high society, valahol Európában.
De ahogyan Az utolsó vacsoránál Krisztus figurája áll (ül) a középpontban, úgy itt is a középen ülő nő vonásai láthatók csak tisztán a sok elmosódott arcú asztaltársa között.
T. J.: Igen, a nő a sugárzó központ. Ha megnézzük a kazettás mennyezetet imitáló stukkózást, s meghosszabbítjuk a mennyezet két peremvonalát – valahol a hátsó fal közepén, a hölgy feje fölött fut össze a képzeletbeli két vonal. A gyertyatartó révén eleve mintha glória lenne a feje fölött.
Franz von Stuck a müncheni szimbolizmus egyik nagy alakja volt, előszeretettel festett végzetes nőket, de itt nincs femme fatale. Konszolidált vacsora ez, noha itt az elit mulat, pompás körülmények között.
T. J.: Nem femme fatale a kiemelt helyzetben lévő hölgy sem, neki világos, finom, úrinői arcvonásai vannak. Már nem egészen fiatal. Az egész helyzet valami titkot mégiscsak sejtet. Közeledést-távolodást egy szerelemben? Hatalmi törekvéseket? Társasági intrikát? Másrészt a regényem abszolút jelenkori könyv, hedonista-, sznob- és hipochonder-kalauz; ez meg 1913-as kép. A Magvető tipográfusa, Pintér József „frissítette föl” von Stuck képét a borítón. Ezt a betűtípussal érte el: semleges, alázatosan kicsi, modern betűket használt, nagyobb betűméret elnyomta volna a festményt.
Hallottam pedig, hogy valaki panaszolta: alig látja a szerzőt és a könyv címét. De ha jó a borító, s fölkelti valakinek a figyelmét, közelebb megy, megnézheti. Tehát Te nem szerettél volna nagyobb, feltűnőbb betűkkel szerepelni a borítón?
T. J.: Nagyobb betűkkel sem, de cirkalmas, századfordulós betűtípus se lett volna jó, mert az meg becsapta volna az olvasót. Ez így tökéletes. A hátsó falon kvázi falfestmények láthatók, s ez a színvilág valamelyest fölidézi a pompeji freskókat, azok primitivizmusát, ugyanakkor erős, szinte gyermekkorian élénk színeit. Ez a rajzosság, elnagyoltság se nem szecesszió, se nem antik piktúra. Van benne valami megragadhatatlan metafizika. Emelkedett a hangulat, nyilván a gyertyafény miatt is. Többen megkérdezték tőlem, hogy ezek menórák-e vagy sem, ez arra utalt, hogy az illetők elfelejtettek számolni. Hiszen a menóra hétágú. Ezek pedig ötágú gyertyatartók. Világi együttlét ez, igaz, a háttér kellően „ködös” ahhoz, hogy az ember akár szakralitást is képzelhessen ide. De ez nyilvánvalóan díszvacsora.
| hirdetés
 |
|
A könyved szépirodalom a javából, de pontosan érzékelhető, milyen komoly előtanulmányok után született meg. Protokolláris szempontból mit sugall neked ez a kép?
T. J:. Az ültetésrend is kikövetkeztethető, amennyiben a hölgy a házigazda. Ez esetben francia rendszer szerint ültették le a vendégeket a téglalap alakú asztal köré. Ott ugyanis középen ül a házigazda. Az angol rendszer szerint a házigazda férfi és nő a két asztalfőn ülne. Itt egyértelműen a középen ülő hölgy a házigazda, és akkor a férfipartnerének vele szemben kell ülnie. A férfiak jórészt háttal ülnek, egyikőjük arcát profilból látjuk, ahogy asztalszomszédnője felé fordul – mintegy átnézve a szemben ülő hölgyön. Ez a mozzanat is a központi nőalakra hívja föl a figyelmet. A nő a helyzet kulcsa. Az összes többi a fantáziánkra van bízva. Regényem kulcsszereplői a főhős körül holdakként keringő nők; itt fordítva van.
Hol lenne a képen a regényed főhőse?
T. J.: Az asztal mellett állna, hiszen protokollosként ő irányítaná a pincéreket valahonnét oldalról. Az asztal túloldalán és a két szélen is láthatunk fölszolgálókat. Ha hősünk már nagykövet volna, sőt: ebben a minőségében házigazda, akkor a központba kerülhetne a perifériáról.
Szívesen lennél ebben a helyzetben, velük?
T. J.: Az estélyeket kedvelem a maguk múzeumian mesterkélt mivoltában. Egyszer megfordultam az Operabálon, nagyon élveztem a maga zamatával és betegességével együtt. Lássuk be, van abban valami velőtrázóan romlott, hogy ugyanabban az országban, ahol szegénysorok vannak, nyomorban tengődő emberek, a bálokon meghaladja a százezer forintot a jegy ára. Amit én magam ajándékba kaptam a sors különös kegye folytán. Régen volt, ma talán még elvetemültebbek volnának az árak – ám most a bál is elmarad.
Kész kincsesbánya lehet egy írónak az ilyen alkalom, isteni figurák tömegével.
T. J.: Igen, ilyen vonzata is van annak, ha egy író emberek közé, társaságba megy: anyagra bukkan. A következtetések olykor derűsek, olykor egészen riasztóak.
Akárcsak a könyvedben. Egyébként nyilván élveznéd a finom ételeket is. Tudom, hogy egy szépirodalmi mű fikció, tehát nem helyettesíthető be a szerző, de aki így tud például ételeket, éttermeket leírni, az biztosan szeret jókat enni.
T. J.: Az ételek esetében nyilván lehetetlen volt elvonatkoztatnom a saját élményeimtől.
Tudsz főzni?
T. J.: Nem. Talán ezért is töltök sok időt éttermekben. Noha nem vagyok nagyevő, s amúgy elég puritán módon élek.
A Protokollban olyan pontosan és érzékletesen írsz le helyszíneket is, akár például izraeli helyeket, hogy az ember érzi a szagokat olvasás közben.
T.: J.: Azért érzed, mert te nyilván jártál ott. Az is kell hozzá. Jeruzsálemhez mindenképpen. Ismered az érzést: szóban átadhatatlan az adott hely élménye annak, aki nem fordult meg ott. Tel-Aviv különös mixtúra, európai otthonosságú város, latin-amerikai beütéssel, balkánias kavalkáddal, ugyanakkor floridai luxussal a tengerparton. Mindez ott, ahol a világ talán legnépesebb Bauhaus-együttese van, óriási fölhozatal, 1500 műemlék. Ezeket többnyire Berlinből menekült építészek hozták létre az 1930-as években, amikor pusztaság volt a mostani városközpont helyén, és csak Jaffa állt, az arab óváros. Ez utóbbi, távol a mai központtól, erősen izolált rész, nem úgy, mint az egységes arculatú Haifában. Meggyőződésem, hogy olyan országokról, amelyekben nem jártunk, nem írhatunk adekvát módon, ahogy olyan ételről sem, amelynek az íze nincs az ínyünkön.
|
 vissza |
|
|
| |
RSS | Impresszum | Előfizetés
vissza a lap tetejére
