RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. szeptember 24., vasárnap
Gellért, Mercédesz

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Képről képre
Ajándék a sorstól – Bogányi Tibor a Vihar című festményről
2015-02. szám / Eszéki Erzsébet

Bogányi Tibor csellóművészként kezdve a pályáját, de ma sokkal inkább karmesterként ismerjük őt. Három évtizeden át Finnországban élt, három évvel ezelőtt hazatért, azóta a pécsi Pannon Filharmonikusok vezető karmestere. Neves zenekarok sorát dirigálta már, lemezeket készített, karmesterként szimfonikus zenekarokat irányít, de ahogy a beszélgetésből kiderül, a természet erőit ő se tudja kézben tartani.

Ebben a sorozatban sokan olyan festményt választottak, amit szívesen nézegetnének az otthonukban is. Nekem a víz a lételemem, de Ajvazovszkij Vihar című festménye félelmetes számomra. Téged ennyire megfogott ez a kép?
B. T.: Kicsit messzebbről kezdem ezt a történetet. Tizenéves korom óta biztos voltam benne, hogy magyar társam lesz, noha Finnországban éltem. Kiváltságos vagyok, mert sokakkal ellentétben megtaláltam a páromat, Zászkaliczky Ágnest, a sors Finnországba vezérelte őt is. Neki köszönhetem a képzőművészet iránti érdeklődésemet, ő ugyanis festőművész.

Ő vitt el oda, ahol megláttad ezt a képet?
B. T.: Olyannyira, hogy szinte becipelt az Orosz Múzeumba. Pár éve a Szentpétervári Filharmonikusokat, Jevgenyij Mravinszkij zenekarát dirigáltam. Abban a pár napban csak a zenére tudtam koncentrálni. Ági, aki elkísért Pétervárra, nagyszerű opciót ajánlott – pihenésképpen meglátogattuk az Orosz Múzeumot. Ismertem nagy orosz festőket, de ott új világ tárult elém. Letaglóztak Repin hatalmas művei, amelyeken életnagyságban láthatók például a parlamenti élet figurái a cárral együtt. Aztán az első emeleten balra hirtelen megláttam Ajvazovszkij képeit. Ott sorakoztak egymás mellett a híres tengeri festményei. Úgy éreztem, benne vagyok a képeiben.
Ajvazovszkij évekig hajózott, s annyira beléivódott a látvány, hogy később, a műtermében is rendkívül élethűen adta vissza a tenger különféle arcát, erejét.

Talán ez az erő fogott meg?
B. T.: A vihart ábrázoló műveinél úgy éreztem, hogy élnek, mozognak a képei. Földbe gyökerezett lábbal álltam ott, éreztem az elementáris hullámzást. A próba utáni hangulatban a zene és a képek ereje összeadódott, hátborzongató élmény volt.

A vitorlás akár fel is borulhat, nem tudjuk, mi lesz a vihar kimenetele. Tetszik neked ez a billenékeny helyzet?
B. T.: A hajó most még azon a mezsgyén mozog, amelyben minden másodperc élethalálharc. Lehet, hogy a következő hullám agyoncsap, de ebben a másodpercben még küzdesz. Az is lehet, hogy éppen ez után kiérsz valami csöndesebb részre, és hamarosan csak rémálom lesz ez a haláltusa. Ajvazovszkij ezt a pillanatot kapta el, amikor még bármi lehet, nekem ez nagyon tetszik, hogy ezt ilyen lélegzetelállító módon ábrázolja. Fa Nándorról hallottam: egyszer, amikor kisebb vitorlással, egyedül körbehajózta a Földet, őrületes viharba keveredett. Amikor már három napja nem aludt egy percet sem, és minden percben észnél kellett lennie, úgy érezte, hogy nincs tovább. Közben a vihar nem akart szűnni. De ő három nap és éjjel után, amikor már a józanság határán, furcsa tudatállapotban lehetett, eljutott oda, hogy nem bírta tovább, lefeküdt. Aztán, amikor felébredt, nem tudta, hol van. A Földön? Vagy a túlvilágon, s kívülről látja saját magát? Megtapintotta maga alatt a hajó padlóját, és megnyugodott…

Ez a történet és a kép is jól érzékelteti, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk a természet erőinek.
B. T.: Sokkal nagyobb alázattal kellene közelíteni a természethez. Mi talán azért nem tiszteltjük úgy, ahogy kellene, mert nem ver minket bottal. Szerencsénkre itt nincsenek hurrikánok, nincs szökőár. A finnek sokkal jobban tisztelik a természetet, noha ott sincsenek nagy viharok, bár kemény a tél. A finnek erdőkben, erdők közvetlen közelében éltek még nem is olyan régen. A természetből merítenek mindent.
hirdetés

Több évtizedes ottlét után most nem hiányzik ez a természetközeliség?
B. T.: Amikor először megláttam az ottani tájat, azonnal érzékeltem a változást, tetszett a kristálytiszta levegő. De furcsa üresség fogott el. Ez az érzés 30 év alatt nem tudott kimúlni belőlem. Gyönyörűek a színek, élesek a kontúrok, de mindig is vágytam vissza a kicsit elmosódott Közép-Európába. Három éve vissza is költöztünk, igaz, nem ide, hanem Bécsbe. Ingázom Bécs és Pécs között.

Ajvazovszkijt romantikus festőnek tartják, szereted a romantikát?
B. T.: Mondhatni, hogy szeretem, de a romantikus művészek kicsit túloznak. Nekem ez a kép inkább modern. Ajvazovszkij nem ömleng, ezt a helyzetet olyannak ábrázolja, amilyen egy iszonyú erejű vihar lehet kint a tengeren. Van olyan festménye is, amely nyugodt tengert ábrázol, a pétervári kikötőt, a város is látszik rajta, azon szintén eleven a tenger. A viharos képei között az egyiken emberek vannak a vízben, páran meg tudtak kapaszkodni egy leszakadt fadarabban. Az borzasztó helyzet, de ott se dőlt el azért minden, mert van, aki még kapaszkodik.

Úgy beszélsz erről, mint ha lettél volna már valamilyen szélsőséges helyzetben. Vagy csak ennyire bele tudod élni magad?
B. T.: Pár éve Dél-Afrikában voltam az Indiai-óceán partján, itthon tél volt, ott nyár, alig vártam, hogy megmártózhassak. Napsütésben is vad ott az óceán, csupán egy kicsi partszakaszon lehet fürödni, 8-10 méter széles, zászlókkal kijelölt sávon. Árgus szemekkel figyelnek a hatalmas, kigyúrt életmentők, akik magas tornyokban ülnek. Voltak páran a vízben, így bementem. Csak térdig álltam a tengerben, amikor hirtelen azt éreztem, hogy az áramlat kirántja alólam a talajt. Később hallottam, hogy egy neves angol rögbicsapat válogatott játékosait bemosták egyszer ott a hullámok, többen meghaltak. Térdig mentem be, de az első hullám máris a fejem fölött csapott át. Utána már nem tudtam letenni a lábamat, iszonyatos erővel sodortak kifelé és oldalra az áramlatok. Óriási hangzavar volt, robajlott az óceán. Nagy vihar kellős közepén éreztem magam. Pillanatokon belül történt minden, átcsaptak a fejem fölött a hatalmas hullámok, és rettenetes volt a pára.

Sokan nem tudják, hogy a viharos Balatonban szintén a víz fölötti páraréteg a veszélyes, ezért nem tud sokszor az igazán jó úszó se kijönni, „porzik” a víz.
B. T.: Éreztem is a párát, egy idő után alig kaptam levegőt. Gyorsan történt minden. Teljes erőmből úsztam kifelé, de esélyem se volt. Aztán arra gondoltam: nyugalom, ha itt a vég, akkor legalább szép helyen halok meg! Egész életemben Afrikába vágytam, most itt vagyok. Amikor erre gondoltam, akkor próbáltam erősen integetni, segítségért kiáltani. Arra koncentráltam, hogy fent maradjak. Aztán megláttam, hogy jön egy életmentő. Eszméletlen erővel és ügyességgel, mint valami sózsákot, ráfordított a szörfdeszkájára, és kivitt a partra. Utána fél óráig nem tudtam megnyugodni, annyira vert a szívem. Talán ezért, a túlélés eufóriája miatt szeretem ennyire ezt a festményt.

Milyen zenemű jut eszedbe róla?
B. T.: A holtak szigete című szimfonikus költemény, amit Rahmanyinov Arnold Böcklin azonos című festményére komponált 1909-ben. Böcklin a Nápolyi-öböl bejáratánál lévő kicsi szigetet festette meg a félelmetesen meredek sziklafalakkal, az egész a valóság és a valószerűtlenség határmezsgyéjén mozog. Borsózik a hátam, amikor azt az ötnegyedes reménytelenséget vezényelni kezdem. A zenekarnak meg is mutattam a képet, illetve Ajvazovszkij festményét is a viharos tengerről. Lám, így ér össze minden, nagy ajándékot kaptam a sorstól, a feleségemet, aki egyszer berángatott egy múzeumba, s ott olyan inspirációt kaptam, amely sok mindent megváltoztatott bennem.

Ivan Konsztantyinovics Ajvazovszkij (Feodoszija, Oroszország, ma: Ukrajna, 1817. július 17. – Feodoszija, 1900. április 19.): Vihar (1865, olaj, vászon, Orosz Múzeum, Szentpétervár)

vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor