RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. november 21., kedd
Olivér

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Képről képre
Nyugtalan utazás – Kicsiny Balázs képzőművész Giorgio de Chirico festményéről
2015-06. szám / Eszéki Erzsébet

Külföldön és itthon is sokszor szokatlan helyszínen láthattuk az egyik legjelentősebb kortárs magyar képzőművész, Kicsiny Balázs döbbenetes erejű alkotásait, például az ember nagyságú, fekvő, vasmacskás matrózait vagy a világító búvársisakot viselő, reverendás nehézbúvárokat.
Nemrég az Inda Galériában állította ki két újabb művét, itt beszélgettünk Giorgo de Chirico 1914-es fest­mé­nyé­ről, amit Kicsiny Balázs ehhez az interjúhoz választott.

Szeretsz utazni, megérkezni?
K. B.: A globális világban nem ugyanaz az elindulás és a megérkezés izgalma, élménye, mint akár húsz éve volt. Turistaként végképp nem akarok sehová sem utazni, legföljebb csak úgy, ha ottani is­me­rő­sök­höz, barátokhoz megyek. Az az utazás érdekes, amelyik egy másik em­ber­hez vezet.

Milyen érzés, amikor visszamész Londonba, ahol kilenc évig éltél?
K. B.: Ha visszamegyek valahová, ahol laktam már, az bonyolult lel­kiál­lapot. Olyan, mintha az ember ott maradt volna, miközben eljött. Mintha lenne másik énem, aki még mindig ott lakna. Ott állok, és úgy kép­ze­lem, hogy kinézek az ablakon, és találkozik a tekintetünk.

Próbáltam kibogozni a helyek funkcióit ezen a Chirico-képen, noha beépített teret látunk, mégis riasztóan üres. Mi ez az egész?
K. B.: Az úgynevezett metafizikus Chirico-képek sajátossága a rendhagyó perspektíva. Mintha két vagy három ember nézné ezt a látványt különböző szemszögből, és a tekintetek sokasága által születne meg a kép. Ha ránézek, a másik tekintetébe ütközöm, talán skizofrén percepciónak nevezném azt az érzést. Az épített világnak itt nincs meg az a funkciója, hogy befogadjon bárkit is. Pont a lényeg hiányzik, nincs sem ajtó, sem ablak, s ez adja itt az épített tér embertelenségét. Az épület funkciója se világos, és nem nyújt menedéket, hanem elnyel vagy kitaszít.

Vajon miért ilyen kicsi a mozdony, miközben az indulás szó szerepel a címben?
K. B.: Chirico vasúttal kapcsolatos művein sehol nem látunk sínt. Mert szerintem ez az utazás nem abban a térben történik, amire általában gondolunk. Ez másfajta utazás, a metafizikus térbe, az ismertből az emberi tapasztalaton túliba, az ismeretlenbe vezet. Mivel itt nincs valós mozgás, nincs szükség sínre. Közben a toronyszerű valamin lobognak a zászlók, amelyek mégiscsak a levegő, a végtelenség érzetét adják. Az ég megdöbbentő zöldes árnyalata is vezet valahová, valamin túliba. Ahogy a motívumok lentről fölfelé épülnek, ahogy a tornyok belevágódnak a zöldes égbe, ez lépésről lépésre azt az utazást érzékelteti, amely nem a valós térben zajlik. Ezért van tele a képi struktúra azonosíthatatlan elemekkel, keverednek modern és archaikus motívumok. Ennek a festménynek formai szempontból semmilyen stílusa nincs, nem lehet konstruktivistának, posztimpresszionistának vagy klasszicistának mondani. Roppant egyszerű kontúrokkal körülhatárolt, figuratív festészet, ahol a tárgyak magukban vannak, és az árnyékok révén kerülnek kapcsolatba egymással. Első látásra a tradicionális perspektíva strukturálja a teret.

Csak éppen semmi nem stimmel?
K. B.: Igen, mert a klasszikus, akadémista hagyomány szerinti ez rosszul szerkesztett perspektíva. Az meg különösen szokatlan, hogy nincs látóhatár, a sík egy élben végződik. Az ilyen térben nem lehet szép lassan eltűnni. Az élen csak átesni lehet, valami másba zuhanni a hétköznapi térből, és ez szorongást kelt. A kép jobb megértéséhez tudnunk kell, hogy ez nagyméretű festmény. A New York-i Museum of Modern Artban található, pár hete láttam éppen. Üres térelemek, sötétségbe vesző részek, egy terasz, amely alatt meghatározhatatlan mélységű a tér – eredetiben válik világossá, hogy mindezt Chirico könnyedén, kevés festékkel, valószínűleg gyorsan festette meg, a vászon felületét épphogy befedi a festék.

A mű rövid készítési ideje azért is érdekes, mert a kép ideje is furcsa, mintha megállt volna az idő.
K. B.: Az árnyékok érzékeltetik a napszakot, a két kis figura és árnyéka olyan, mint egy napóra, amely nem a mért időt, hanem a kozmosz idejét mutatatja. Chirico naplójában az idővel kapcsolatban „a dolgok metafizikus lélektanáról” és Nietzsche írásainak hatásáról ír. Nietzsche nem a másvilágban, hanem ez e világi öröklétben hirdette a végtelent, a halhatatlanságot. Éppen ez az érdekes ebben a festészetben is, a reggel, a délután a napszakok misztikája, ami szintén benne van a Nietzsche-költeményekben.

A melankólia szót pszichés állapotra használjuk, itt azonban nem látunk melankolikus arcot. Az üres tér érzékelteti az ember lelkiállapotát?
K. B.: A melankólia pszichoanalitikus értelemben a traumatizált ember magatartása. Üresség, hiány, az itt-felejtettség tudata. Számomra Chirico metafizikus festészete átfogó civilizációkép a modernitás válságáról. Van egy furcsa, talán csak általam elképzelt párhuzam Chirico és Nietzsche életútjában. Ahogy Nietzsche megtébolyodott, és ahogy Chirico hirtelen elveszítette a képességét a metafizikus ábrázolásra. Ez a korszaka elég rövid volt, nagyjából 1911-től 1921-ig tartott. Soha ilyen egyszerűen nem festett utána. Szörnyű neobarokk, neoklasszicista stílusban próbált később festeni, meg is tagadta a modern művészetet. Utólag elkönyvelték szürrealistának, noha ő megelőzte a korát, hiszen csak 1922-ben indul a szürrealista mozgalom.

Ha már szürrealizmus: mit keres ebben az üres térben az óriási fürt banán?
K. B.: Ebben a beazonosíthatatlan téri helyzetben megjelenik egy organikus, már enyészetnek indult, banális tárgy. A banán enyészete és az épület kihaltsága nyugtalanító összefüggést sejtet.

Az emberek hiánya is valamiféle pusztulás jele lehet?
K. B.: Valamiféle itt-felejtettség érzete inkább, hogy rajtunk kívül senki sem lakja ezt a világot. Nem véletlen, hogy 1914-ben készült a kép. Fontos tudnunk ehhez, hogy Chirico Görögországban született, olasz szülők gyerekeként, görög akcentussal beszélte az olasz nyelvet. Az élete állandó vándorlásból állt anyjával és testvérével a második világháború kitöréséig. Apja, aki meghalt Chirico 16 éves korában, vasútépítő mérnök volt Görögországban. Ez a traumatikus esemény fontos szerepet játszik a festészetében, a vasútnak pedig önmagán túlmutató jelentése van a művészetében.
hirdetés

Lényeges, hogy a címben a Montparnasse pályaudvar szerepel?
K. B.: Hogyne, hiszen a Parnasszusra utal. A görög háttér, a vasútépítő mérnök apa, aki meghal, ez mind fontos. Ugyanakkor a vasút a modernitás jelképe is volt akkoriban, átszabta az időt, a teret, az állomások az új katedrálisok. A vonat új távlatokat nyit, viszont az utazó számára átértékelődik az otthon kérdése. Elmegyek, nem tudom, hogy visszatérek-e még, és ha igen, akkor közben az a hely teljesen más lesz-e, és ez nyugtalanító érzés. Mintha alteregók sokasága gyülekezne az elhagyott és a még nem ismert helyeken. Ez a modern technika által létrehozott utazások szorongást keltő, pszichés következménye. Nem beszélve a fenyegető vonatbalesetekről, éppen a Montparnasse pályaudvaron történt az első ilyen eset 1895-ben. Az 1910-es évek második felében sokan ráébrednek a modernitás ellentmondásaira. Kezdetben hisznek egy racionális, valahonnan valahová vezető világban, a maga fejlődéskultuszával. Az első világháború hatására viszont ez a lineáris időszemlélet összezavarodik, megjelenik a modernitás destruktív arca, jönnek a tébolyodott, irracionális utópiák.

A Kicsiny-munkák a vizuális élmény mellett mindig elgondolkodtatóak, olykor szíven ütnek a szokatlan képzettársítások, de szinte mindegyikben van humor is. Fölfedezhető csöppnyi humor ezen a képen?
K. B.: Munkáim esetében nem szoktam meghatározni, hogy az komikus vagy tragikus-e. A legjobb, ha mindkettő egyszerre. Chirico képén konkrét humorról nehéz beszélni, de a szellemi kaland, amely festményén a dolgokat új összefüggésbe állítja, szintén zavarba ejti a nézőt, és az értelmezés megragad a tragikust a komikustól elválasztó senki földjén. Későbbi munkáiból hiányzik ez a kettőség. Nehézkes lett, rémesen komolyan vette saját magát, miközben korábban hihetetlen művészi teljesítményre volt képes. Lehetséges, hogy ennek a rendkívüli teljesítménynek a velejárója, hogy ez a képesség egyszer csak eltűnik. Chirico többször megpróbálta újrafesteni metafizikus motívumait, de nem ment, hiába erőltette. Ördögi történet.























vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor