RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2019. március 26., kedd
Emánuel

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Közérzet
Otthon az itthonban
2019-02. szám / Fáy Miklós

Valahogy ez újra és újra meglep, és foglalkoztat. A leállás. Hogy megkérdezem a barátaimat, mit olvasnak, és, persze, olvasnak valamit, de többnyire szakirodalmat vagy történelmi munkákat. Esetleg krimiket. Szépirodalmat nagyon ritkán. Miért?
Nyilván van ezer magyarázat, apátok dolgozik látástól vakulásig, ha hazajön, örül, hogy nem kell az agyát terhelnie, csak megeszi a vacsorát, leül a tévé elé, és háborog az eseményeket látva. Mit kezdjen most Nádas Péter gyermekkorával? Jó az ott a polcon. De lehet, hogy nem is ő a hibás, hanem maga az irodalom. Az idei év nagy évfordulósa, Ady Endre negyvenkét évesen halt meg. Persze, eljátszotta, hogy vénülnek a kezei, meg őszülnek a tincsei, de mai szemmel nézve mindenképpen fiatal férfi volt, egyszerűen nem voltak olyan élettapasztalatai, amelyeket egy mai ötven pluszos ember a magáénak érezne, nem írt verset a családi tűzfészekről, a rokonok elvesztéséről, társas magányról, érettségiző gyerekekről. Ha jobban utánagondolunk, ilyesmiről azok sem írtak, akiknek hosszú élet jutott. Talán Déry Tibort kivéve. De Tolsztoj is, öregedve, inkább élte az életét, mint írta, a hősei harminc-negyvenéves figurák, akiknél még van remény a változásra és a megtisztulásra. Az operai hősök többnyire lángoló és ifjú szerelmesek, legfeljebb az énekesek nem azok. Shakespeare a Lear királlyal felküldött egy vén bolondot a színpadra, de a nézők többnyire csak sajnálják őt, nem azonosulnak vele. John Ruskin (szintén évfordulós idén, kétszáz éve születetett), a nagy angol művészettörténész, író, festő és még ezer egyéb, úgy kezdi ez egyik művének előszavát, hogy most, hogy elmúltam ötvenéves, nem valószínű, hogy az élet lényeges kérdéseiről megváltozna a véleményem, így aztán ideje, hogy válogassak a műveim közül, melyik az, amelyik tartós, melyik a szemétre való.
Tényleg szívesen fognám a saját hibánkat másra, okolnám az életet vagy a művészeket, hogy belemennek: ötven fölött mi vagyunk a töltelék a színházakban. Vannak az igazi nézők, akiknél vérre megy a dolog, azt figyelik, miként reagáljanak az élet által okozott problémákra, és vagyunk mi, akik csak szórakozni járunk, akiket csak az érdekel, hogy mennyire ravaszul bonyolítja a szerző az eseményeket, hány másodpercig tartja a magas C-t az aktuális tenorsztár. Csak hát nem ennyire egyszerű a helyzet.
hirdetés

Vannak a világban zeneszolgáltató alkalmazások, az ember befizet egy fix összeget havonta, és cserébe azt hallgat, amit akar. Az egyik ilyen elvégzett egy vizsgálatot, mégis mikor vagyunk a legfogékonyabbak. Ahogy az körülbelül sejthető volt, 25 éves korunkban, amikor hetente tíz új dalt hallgatunk meg a készülékünkön. És mindez mikor fordul meg? Nem sokkal később. 27 évesen és 11 hónaposan, legalábbis a vizsgálatok szerint, már azt hallgatjuk, amit szoktunk. A régi slágereket, amelyeket szeretünk, amelyek otthonosan hangzanak. Ahogy Kosztolányi írta: itthon vagyunk a földön, s már nem vagyunk otthon az égben.


vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor