PM Online

– Emlékszel még Déri Jánosra? – kérdezte valamelyik nap egy barátom.
– Persze.
– Műsorvezető volt, riporter, konferanszié, televíziós személyiség…

– Mondom, hogy emlékszem. – Aztán egy nap eltűnt. Kiderült, hogy tüdőrákja van, Mexikóban kezelték, egy ország aggódott érte, kapta a leveleket. És akkor mondta, hálásan, hogy ha ezt túléli, akkor kimegy a Felszab térre (akkor így hívták), és minden szembejövővel kezet fog.
– Na, látod, erre nem emlékeztem.
– Én viszont igen, mert valahogy ugyanez történt velem.
– Tüdőrákod lett?
– Végül is nem, de elmentem egy menedzserszűrésre, tudod, befizetsz, és mindent kivizsgálnak, vér, vérnyomás, ultrahang, amit csak el tudsz képzelni. Bemész, mint aki csak véletlenül keveredett ide, a kórházba, betegek közé, aztán várod, hogy jöjjenek a leletek, és gratuláljanak, ilyen vas- és acélszervezettel ők is ritkán találkoznak. Ehelyett este kilenckor kaptam egy sms-t, hogy valami foltok vannak a tüdőmön, nem kell megijedni, holnap reggel már mehetek CT-re, a tüdőgyógyász meg a jövő héten vár.
– Te jó ég.
– Én is ezt mondtam. Gondolhatod, mennyit aludtam az éjjel. Nem azért, hogy miért pont én, meg nem azért, mert nem tudtam, hogy előbb vagy utóbb eljön ez is, de most mit csináljak? Mondjuk nem kell már a jövő héten meghalnom, de mennyi időm maradt? És mire használjam? Gyorsan elutazni, megnézni, amit mindig akartam, a Niagarát vagy Tokiót? De hát nem lehet sehová se menni. Amit nem láttam, talán már nem is fogom. Nem lehet színházat vagy koncertet nézni. Olvassam el megint a Feltámadást? De hát minek? Az életemen már nehezen tudnék változtatni. Legyek jobb ember, mosogassak és takarítsak minden másnap? Csak megrémülne a család, rájönnének, hogy biztosan valami bajom van. És akkor nem jutott más eszembe, mint hogy kimegyek a Ferenciek terére, és kezet fogok minden szembejövővel, hogy elmondjam nekik, mennyire örülök, hogy egy időben éltünk, egy városban, és egy nyelvet beszélünk.