RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. augusztus 17., csütörtök
Jácint

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Közérzet
Toscanini emésztése
2017-01. szám / Fáy Miklós

Egyebek mellett Toscanini-év is van, idén 150 éve, hogy megszületett a maestro. Ami azt jelenti, hogy egyben hatvan éve halott, szép, hosszú idő adatott meg neki a Földön. A történetet nyilván mindenki ismeri a csellistáról, aki beugrott a betegeskedő karmester helyett, és egyik napról a másikra a világ zenei ura lett. Azt is hozzá szokás tenni az Arturo Toscanini-sztorihoz, hogy a kis
csellista ott ült a zenekari árokban, amikor először adták elő Verdi utolsó előtti operáját, az Otellót, így maga volt az eleven hagyomány, ha valaki pontosan tudta, hogy a szerelmi kettős előtt hogyan kell szólnia a zenekari bevezetőnek, az ő volt.
Voltaképpen éppen ezért a furcsa, hogy épp Toscanini lett az oka aztán, hogy a 20. század során meg­vál­to­zott a klasszikus zenéhez való viszonyunk. Amit az emberek többnyire a lemezborítók és plakátok betűjén láthattak. Pici betűkkel: Beethoven, nagy betűkkel Toscanini, később Karajan, Kleiber, Abbado. Elkezdtük ugyanazt hallgatni különböző változatokban. Elveszítettük a bizalmunkat a zeneszerzők iránt, minél újabb volt a mű, annál kevésbé érdekelt bennünket, viszont a végtelenségig rajongtunk a nagy diktátorokért, vezéreszmékért, parancsnokokért. Úgy éltünk, ha zenéről volt szó, mint most a véres diktatúrákban az alattvalók. Próbáltuk kitalálni, milyen hangulatban van a zseni, kezében a pálcával. Ha meg akarták fejteni Toscanini interpretációjának vagy változatos hőfokú próbáinak titkát, azt magyarázták, hogy a maestrónak nagyon rossz volt az emésztése, és ha fájt a gyomra, akkor bizony a temperamentuma is viharossá vált, megkeserítve ezzel a zenészei életét.
Az egész most azért tűnik hol szánalmasnak, hol nevetségesnek, mert ezek a karmesterszörnyek lassan kihalnak, ha valaki úgy beszél a muzsikusaival, ahogy Toscanini tette, orra alá dörgölik a szerződést, beperelik, nevetségessé teszik a sajtóban. Mégis vannak, akik az évforduló kapcsán fátyolos szemekkel sóhajtanak föl: ugyan, hol van ma egy karmester, aki hatvan évvel a halála után is legenda, akiről köztereket neveznek el.
hirdetés

Nem tudom, hol van, van-e, lesz-e egyáltalán. De talán ez is Toscanini hagyatéka, talán a legfontosabb tanulsága a működésének: van zene karmester nélkül is. Lehet, hogy nem annyira csodálatos, nem olyan polírozott, nem kezd el tőle fölpattanni és vastapsolni a közönség, de azért zene. Viszont nincs karmester zene nélkül. Csak az mutogasson a pálcával, akinek önmagán kívül is van mondanivalója.


vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor