RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. október 22., vasárnap
Előd

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Közérzet
Közösség vagy közönség
2017-05. szám / Fáy Miklós

Egy ismerősöm minden filmet tízszer néz meg a tévében, de a tíz ezúttal lefelé kerekítés, inkább ötven a helyes szám. Kérdem tőle, ha ennyire szereti, mondjuk a Francia csókot és Meg Ryant, miért nem veszi meg DVD-n, és akkor nincs kitéve a műsorszerkesztők kénye-kedvének. De megvan neki, csak DVD-n eszében sincs megnézni. Egy másik barátom egészen komoly kellemetlenségeket is magára vállal, hogy elérje valamelyik Columbót az éppen erre ráállt
csatornán. Lemond randevúkat, úgy intézi a megbeszéléseit, hogy a Columbóra otthon legyen. Pedig neki nemcsak, hogy megvan a teljes sorozat, de látta az összest, kívülről tudja a párbeszédeket, néha bosszankodik is, hogy minden pontosan ugyanúgy történik, mint legutóbb.
Szóval nem a mániákus ismétlésnézőkről beszélünk most, nem azokról, akik időnként fölsóhajtanak, hogy régebben minden jobb volt, hol van ma egy Cobra akárhány a nyolcvanas évek agyalós történeteihez képest. Kétségkívül kell ehhez a féleszűséghez némi kor, mondjuk, negyven fölöttinek kell lenni, sőt, inkább ötven fölöttinek, de ez még nem a begyepesedés.
Csak a vágy. Vágy a régi, szép idők iránt, amelyek kicsit sem voltak szépek, de az biztos, hogy valamit tudtak. Közönséget formálni egy egész országból. Ha akkor valaki eljutott Amerikába, és elmesélte, hogy ott száz csatorna van a tévében, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni az információval. Honnét tudják, hogy mit kell nézni? Honnét tudják, mi az, amiről másnap beszélgetni lehet az iskolában, munkahelyen, boltban, foci után. Láttad? Láttam. Hiszen mindenki ugyanazt látta.
hirdetés

Nyilván ez a vágy hajtja az ismerősöket, amikor columbóznak, hogy azt érzik, megint tagjai egy nagy közösségnek, a tévéközönségnek. Nem érzékelik már egymást, nem hallják, hogy egyszerre harsan föl a nevetés a kerület összes lakásában, de tudják, hogy valaki velük együtt nézi ugyanazt, együtt csóválják a fejüket az emberi aljasságon, együtt nyúlnak a papírzsebkendőért.
Együtt sírunk, együtt nevetünk. Egyre nehezebb ezt átélni a világban, pedig, ahogy Gorcsev Iván mondta: kutyának való gazdagság az, ha nincs kivel elverni a pénzt. Szeressük egymást, közönség.


vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor