Impresszum | Előfizetés  
  2024. március 28., csütörtök
Gedeon, Johanna

 
 
Nyomtatható változat
Interjú
Mit akarnak a mai fiatalok?
2017-09. szám / Jónás Ágnes

Schruff Milán a szemünk láttára öregszik negyven évet – legalábbis a Love, love, love című szatirikus vígjátékban, melynek főszerepét játssza. A generációs különbségeket és a világ változásait fókuszba állító darab 2010-ben debütált Angliában – a magyar közönség október 5-től Réthly Attila rendezésében láthatja a Belvárosi Színházban az Orlai Produkciós Iroda előadását.
Hogy miért hiányzik az ambíció és a kitartás a mai fiatalokból, hogyan befolyásolja az 1996 után szü­le­tet­tek életfelfogását mindaz, amit az előző nemzedékek letettek az asztalra, szabadságba vagy rabságba taszítja-e az embert a magának egyre nagyobb teret követelő digitális kultúra? – a Kevint alakító szín­mű­vésszel többek között ezeket a kérdéseket jártuk körbe.

Milyen világba és alakok közé csöppenünk Mike Bartlett Love, love, love című szatirikus vígjátékában?
Sch. M.: A történet Angliában játszódik, a hatvanas évektől indul – amikor a gazdaság rohamos fejlődése erőteljes változásokat hozott az életszínvonal területén –, és napjainkban, a Brexit idején fejeződik be; a szereplők a néző előtt válnak huszonévesekből hatvanéves felnőttekké. Az első felvonásban két fiatal életébe, a köztük szövődő szerelembe, a beat-korszakba nyer bepillantást a néző. Sandra (Péter Kata) és az általam megformált Kevin a mának él, élvezi az életet, sugárzik belőlük az optimizmus. Sokat buliznak, a szívük tele van szabadsággal, a végtelen lehetőségek, a könnyű élet reményével és világmegváltó gondolatokkal. A második felvonásban érett felnőttként látjuk őket viszont, dolgoznak, nevelik a gyerekeiket, a harmadikban pedig hatvanévesek. Már nem lázadnak, csak nyugodtan szeretnék eltölteni azt a kis időt, ami még az életből hátra van nekik, igyekeznek élvezni a nyugdíjas éveiket, s mindazt, amiért életük során meg­dol­goz­tak. Csakhogy egy nap elébük áll a felnőtt lányuk, Rose, aki fejükre olvassa a hibáikat, pontosabban szülei generációjának „bűneit”, és felelőssé teszi őket még a Brexitért is. Az előadás többek között olyan kérdéseket feszeget, mint hogy mennyit valósított meg a „flower-power" generáció a világraszóló álmokból és lehetőségekből, milyen világot adtak át az utódoknak, illetve hogy mit akarnak a mai fiatalok.

És mit mond a vígjáték, mit akarnak?
Sch. M.: Híresek akarnak lenni, és sok pénzt akarnak. Lehetőleg gyorsan. És ha belegondolsz, ez valahol tényleg így van. Régen a szüleink legalább annyit tudtak mondani: tanulj, fiam, mert akkor el tudsz helyezkedni! Ma egy diploma már nem garancia a munkaerőpiacon való elhelyezkedésre, és ezt pontosan tudják az 1996 után születettek. Nem igazan vannak terveik, sem jövőképük. De miért is lenne? Hiszen ma már nem azt a világot éljük, mint a szüleink, akik egy életet ledolgoztak egy munkahelyen, majd szépen elmentek nyugdíjba. Ahogyan én látom, ma az számít, hogy el tudod-e adni magad, hogy kapsz-e elég lájkot a fotódra, és hogy tudsz-e pénzt csinálni abból, hogy mutogatod magad, és közszemlére teszed a magánéletedet.

Lehetséges, hogy a túlzott szabadság is közrejátszik abban, hogy hosszú távú célok elérésére kevésbé kapacitálható az utánunk jövő generáció?
Sch. M.: Igen, de szerintem a mi generációnk szabadabb volt. Nem láncoltak le bennünket a digitális kütyük, és nem is a világhálón éltünk társasági életet. Valódi emberi kapcsolatokat alakítottunk ki, szemtől szemben ismerkedtünk. Azóta felgyorsult a világ, rengeteg információ ér bennünket. Az internetnek számos előnye van, ugyanakkor egy hamis és személytelen világba kényszeríti az embert.

Négy évig voltál az egri Gárdonyi Színház tagja, aztán következett néhány év szabadúszás, majd 2014-ben a tatabányai Jászai Mari Színházhoz szerződtél. Egy éve vagy ismét szabadúszó, jelenleg három Orlai-produkcióban – a Pesti barokkban, A hullaégetőben és a Bocs, félrement!-ben – is játszol. Milyen pluszt kapsz meg szabadúszóként, amit kőszínházi társulati tagként nem?
Sch. M.: Én azt tapasztaltam, hogy ha kőszínházban dolgozol, nem szívesen adnak ki külsős munkára. A színháznak nem érdeke, hogy a színésze máshol is szerepeljen. Problémát okoz az egyeztetés. Ezt így csak egy darabig lehet szívből csinálni, aztán idővel megfárad az ember, talán egy kicsit meg is keseredik. Az Orlai Produkciós Iroda odafigyel a színészeire, érdeke, hogy sajtómegjelenések útján hírt adjon róluk, s hogy mi is elégedettek legyünk, örömmel játszunk. Egy szabadon működő alkotóközösség vagyunk, maximális energiát fektetünk a munkába, de plusz munkára is jut idő. Tibor a demokrácia híve: megvan a lehetőségünk arra, hogy ötletekkel álljunk elő, s amennyiben van köztük olyan, amelyik passzol a pro­duk­ciós iroda arculatához, azt színpadra visszük.

A hullaégetőben a hithű nácit, Willit alakítod. A színpadon minden szereplőnek – még a leg­megá­tal­ko­dottabb karakternek is – megvan a maga igazsága. Willinek mi a „mentsége” az általa elkövetett go­nosz­sá­gokra?
Sch. M.: Ez a darab 1939-ben, Németországban, a második világháború előtt játszódik. Németország elvesztette az első világháborút, utána óriási jóvátételt kellett fizetnie, recesszió, szegénység volt. Aztán jött Hitler, aki munkahelyeket teremtett, a gazdaság újra élénkülni kezdett. A reményvesztett emberek idővel vezért kezdtek látni benne, s innen már nem volt nehéz behülyíteni őket a náci propagandával. Willi is a náci ideológia megszállott híve, egy eszme áldozata lesz. Gonoszsága és tettei abba a hitrendszerbe vannak beágyazva, amelyet vakon követ.
hirdetés

Tavaly mutattátok be Dés Mihály Pesti barokk című művének színpadi változatát, melyben a Szabó Kimmel Tamás által megformált karakter barátját, Gábort alakítod, aki egy jobb életben reménykedve hagyja el Magyarországot, és költözik Amerikába. Új életet kezdeni új helyen – manapság is egyre többekben fogalmazódik meg a gondolat. Mivel biztatnád azokat, akik kissé pesszimisták lettek, s a kivándorlást fontolgatják?
Sch. M.: Fontosnak tartom, hogy az ember lásson világot, hogy minél több új, pozitív inger érje. Nekem ez mostanában szerencsére megadatott, ugyanis a nagynéném Amerikában él, az ő révén sok helyre eljutottam: beutaztam Utah államot, jártam többek között Los Angelesben, San Franciscóban, Arizonában és New Yorkban, de mindig rájövök, hogy akárhogy is van, Magyarország azért nem egy rossz hely. Budapest gyönyörű város, ráadásul tele van szép nőkkel, ami Amerikáról korántsem mondható el. Mikor beültem egy előadásra az off-Broadwayn, olyan érzésem volt, mintha egy gyárban lennék: a színészek csupán egyszer jöttek ki a tapsrendnél, látszott rajtuk, hogy részükről az előadás le van tudva. A közönség meg kipipálta a havi kultúraadagot. Nálunk ennél jóval nagyobb a kultúraéhség, az őszinte érdeklődés és a színészek iránti szeretet. Megfordult már a fejemben, hogy kint próbáljak szerencsét színészként, de aztán arra jutottam, hogy nem azért dolgoztam itthon annyit, hogy az otthonomtól távol hárommondatos sze­repekért álljak sorban.

A családodban nincs színész, ha jól tudom. Nem féltettek a szüleid, mikor tizenegy évesen a fejedbe vetted, hogy a Vörösmarty Színház előadásaiban szeretnél szerepelni?
Sch. M.: Édesanyám tudta, hogy a színház világa közel áll hozzám, így nem is a színészi pályától féltett, hanem inkább attól, hogy elkallódom. Meglehetősen problémás gyerek voltam, a tanulás nem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé, és megvoltak a saját kis stiklijeim is. Gyerekkoromban focista is akartam lenni, és ha nem töröm el a kulcscsontom, talán most valamelyik pályán játszanék. Aztán később evidens lett, hogy a színművészeti egyetemre jelentkezem, ahová azonnal fel is vettek.

Mikor észlelted először, hogy a színházi szakma önmagában igencsak nehéz?
Sch. M.: Az egyetemen Fejes Endre Rozsdatemetője féléves tananyag volt és óriási kihívás, de nem kis feladat elé állított annak idején Márton László A nagyratörő című történelmi játéka is az egri Gárdonyi Géza színházban. Főleg a próbák elején van bennem félsz, de idővel aztán mindig összeáll a kép, és sikerül fogást találnom az általam meg­for­mált karaktereken. A néző már csak a végterméket látja, mikor beül az előadásra, de azt csak mi, színészek tudjuk, hogy mennyi hullámvölgyön és kudarcokon át vezet az út egy-egy premierig. Ráadásul ez a szakma az idegrendszert is erősen igénybe veszi. Nálam nem ér véget a munka a próbával – akkor is pörög a szöveg a fejemben, ha már hazafelé motorozom.

Számos karakterbe és szituációba helyezkedhetsz bele, folyamatos önvizsgálat, kérdések feltevése és válaszkeresés az életed.
Sch. M.: A színházban többek között az a legjobb, hogy mindent ki tudsz próbálni. Olyan, mintha sosem szűnnél meg gyereknek lenni. Nagyon szeretem a próbafolyamatot, mert rengeteget tanulok magamról, szárnyalhat a képzeletem, és bátran kísérletezhetek.

A Love, love, love bemutatója után hol, milyen előadásokban láthatunk még téged?
Sch. M.: A Jurányi Inkubátorházban tavaly mutattuk be Pass Andrea Bebújós című darabját, mely azóta is sikerrel fut, két éve játszom a Radnóti Színház Buborékok című szomorú vígjátékban. Az Orlai Produkciónál Az oroszlán télen című darabban szerepelek, melynek Szikszai Rémusz lesz a rendezője. Dömötör András állítja színpadra az improvizáción alapuló Second Life-ot. A rendhagyó előadás arra keres válaszokat, hogy mi lett volna, ha a hat Máté Gábor-osztályban végzett színész nem a színészi pályát választja. Végül júniusban ismét Göttinger Pállal fogok dolgozni a Mojo című színdarabban.


vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor