RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. október 22., vasárnap
Előd

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Jegyzet
Csárda kalóriabombával
2017-08. szám / Bóta Gábor

A csárdák, bár váltig népszerűek, kívül esnek a csúcsgasztronómia látókörén, a szakmában gyakran még le is nézik őket. Zsírdús kalóriabombáik, a vendégeknek tetsző, de már nem divatos, brutálisan hatalmas adagjaik, az innovációt általában nélkülöző, ősrégi receptjeik kiszorítják őket nemcsak a toplistákról, de még az utánuk következő mezőnyből is. A nagy­betűs gasztronómiában kis betűvel írják a nevüket, mint az ezzel is megalázott szegény Nemecsek Ernőét Molnár Ferenc remekművében, A Pál utcai fiúkban.

Tán rám is jellemző, hogy én sem jártam még a 2010-ben a fővárosban nyílt Szegedi Halászcsárdában, ami az Erzsébet híd és a Szabadság híd között található a Belgrád rakparton, a teraszán fenséges kilátással. Bezzeg, amikor a fine dininghez közelítő Spoon nyílt egykor, a Lánchíd és az Erzsébet híd között, pillanatok alatt trendivé vált, és ott tobzódtak akár a gasztronómia nagyágyúi is.
Most egy nyolcfős társaság egyik tagjaként hívtak meg ide. Enni lényegében nem tudok, mert kora délután egy másik étteremben, munkából adódóan végigkóstoltam az étlap jelentős részét. Na jó, egy kis adag füstölt húsos bablevessel azért megbirkózom, az nagyon rendben van. Sűrű, laktatósan ízes. Meg belecsípek a kollégám – aki lelkes törzsvendég itt – roppanósan finom haltepertőjébe, amit rántott hagymakarikákkal szolgálnak fel. És érzékelem a hangulatot. Mellettem két orosz pár gyerekekkel, az egyik anyuka próbálja öt-hat éves fiába kanállal belediktálni az ételt. Velem szemben hat srác mind halászlevet rendel, ménkű nagy bográcsot tesznek az asztalukra, nevetnek rajta, fényképezik, kurjongatnak, mindehhez jókora kriglikből söröznek. Meglehetősen vidor a hangulatuk.
hirdetés

Amikor nekünk kezdik hozni a különböző fogásokat, közel sem egyszerre, hanem némi szünetekkel, egymás után adagolva, a pincér elkiáltja magát, hogy „a túrós csuszát kinek hoztam?”. Hát ugye előkelőbb helyeken ezt nem illik, ezt tudni kell, megvannak erre a módszerek, de itt belefér. Ahogy az is, hogy csak egyféle fehér kenyér van, barnának nyoma sincs. Az asztal közepére dukál viszont erős zöldpaprika és szeletelt lila hagyma, amikor valaki érdeklődik, hogy mihez, az a válasz, „hát bármihez”. És valóban, az ételek többségéhez, gulyáshoz, pörkölthöz, halpaprikáshoz, csülökhöz, pacalhoz, birkához egyaránt passzol. Ahogy az ételek nem finomkodnak, úgy a pincérek sem. Hiszen ez csárda, egy darab vaskos élet helye, ahol nem a kifinomultságot, a festői látványt, a megszámlálhatatlan összetevőt kell az ételekben keresni, hanem azt, amitől jólesően eltelik a gyomor, és a totálisan teli bendőtől elégedettségérzés uralkodik el a vendégen.



vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor