RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2020. március 29., vasárnap
Auguszta

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
„Sokaknak fontos a vers”
Gergely Ágnessel a Még egyszer Firenzébe című kötetéről

2020-02. szám / D. MAGYARI IMRE

Gergely Ágnes már betöltötte a nyolcvanhatodikat, de tavaly is kötete jelent meg, új versekkel, amiket 2016 és 2019 között írt. Tavalyelőtt pedig két korábbi regényét adta ki közös címmel – A szomjúság ára – a Kalligram. Az egyiket a hetvenes évek elején átíratta vele a hatalom,
Bulgáriából Görögországba kellett helyeznie a cselekményt. Most visszaállíthatta volna az eredeti verziót, de nem tette. „Akkor így írtunk.” A múlt, a közel- és régmúlt, a háború, a gyerekkor ott van a versekben is.

A Még egyszer Firenzébe számomra a kötődések könyve: em­be­rek­hez, helyekhez, költőtársakhoz, művekhez, időszakokhoz való kö­tő­dé­sei­ről is vall benne. Joggal gondolom így?
G. Á.: Joggal, igen. „A kötődések könyve” – ez még jól is hangzik.

Már a címben is megjelenik egy hely, amihez nyilván kötődik. A cím maga olyan mondatként is felfogható, amiből hiányzik az alany és az állítmány. Hogyan egészítené ki?
G. Á.: Jó lenne elmenni – még egyszer Firenzébe.

Ezek szerint járt ott.
G. Á.: Először egy baráti házaspárral, amikor kocsival bejártuk Olasz­or­szá­got. Ez a kilencvenes években történt, azaz eléggé későn jutottam el oda. Csak egy nap jutott a városra. De ez az egy nap kiviláglott a többi közül, tudtam, nekem ide vissza kell jönnöm. Róma más volt, arra gyerekkorom óta készültem – eredetileg latintanár akartam lenni. Később aztán 2008-ban egy barátnőmmel, Honti Máriával vissza is mentem Firenzébe, akkor egy teljes hétre, alaposan megnéztünk mindent. Úgy éreztem, hazajöttem.

És most miként jutott eszébe újra a város?
G. Á.: Az elmúlt években közel jutottam a halálhoz. Olyan baleseteim, betegségeim voltak, hogy majdnem ott maradtam. Át kellett gondolnom, mi volt fontos. Magát a halált nem tartom olyan drámainak, mint más, mert igyekeztem megtenni a tőlem telhetőt az alatt a rövid – vagy hosszú? – nyolcvanhat év alatt, ami eddig adatott. És úgy éreztem, most megértek valamit, amit eddig nem értettem, és amit úgy neveznék, hogy végesség. Hogy itt a vége.

Firenze tehát fontos volt.
G. Á.: Ahogy Róma is, Velence is. És Norvégia is.

Igen, ezt mutatja a ’88-as Riportnapló Északról. A vers, aminek a címe a kötet címe is, látszólag egyszerű. Látszólag. Mert hogy kerül rögtön a negyedik sorba egy halottkém?
G. Á.: Véletlenül. Akartam valami nagyon erős ellentétet, és egyszer csak ez a szó került elém.

Vannak más verseiben is olyan szavak, amik megütik a szemet. Miért van például a Szélcsendben épp egy cirbolyafenyő?
G. Á.: Ezt a szót már régóta szeretném egy versbe beleírni. Megtetszett. Még Solymos Idától hallottam, hatalmas növénygyűjtemény volt a fejében.


Az európai városok mellett itt a szülőhely, Endrőd, a régi kert, az 1941-es Körös-part. Mennyire elevenek a gyerekkor színhelyei?
G. Á.: Nagyon! És állandóan jelen vannak. A kert is. A kert, ami nincs, mert raktár lett belőle.
hirdetés

Több versben idézi meg az édesapja alakját is, akit nagyon korán, a háború idején kellett elvesztenie, így rögtön a legelsőben, aminek az első versszaka egyben ténylegesen a legelső, még gyerekként írt verse is.
G. Á.: Ez a legkorábbi, de valamiért hatvan évre elfelejtettem, és az Anenas álmát tartottam elsőnek. Még egy gimnáziumi latinórán kezdtem el fordítani az Aeneis második énekét és benne Aeneas álmát arról, hogy leég a város, leég Trója. 1945-ben láttam is, hogy Trója ég: az Üllői út és a Körút sarkán ma is meg­van az egykor lángba borult laktanyaépület. Óriási lángok csaptak fel, a látványtól nem tudtam tovább­men­ni, úgy rángattak el onnét.

Az édesapjáról írt már az egyik első, 1963-as megrendítő versében is, aminek a címe az első kötetének a címe is lett: Ajtófélfámon jel vagy. Amit átélt, gyerekként, kamaszként, felnőttként, az mennyire fel­dol­goz­ha­tó, mennyire felejthető el, mennyire kapcsolható ki?
G. Á.: Az ember megpróbálja feldolgozni a legijesztőbb tapasztalatait is. Elfelejteni, kikapcsolni semmit sem lehet.

Van egy megdöbbentő verse, a Dativus ethicus, ami már a formájával is meglep, hisz a zárt formák után szabadverset olvasunk. Egyszerű, hétköznapi történet, találkozás egy barbár fogorvossal. De benne van, hogy mit tehet meg egy ember a másikkal, netán sok, egy országnyi másikkal, ha meg akarja tenni, és éppen hatalmában áll. Ez félelmetes. Folyamatosan egy vulkánon táncolunk.
G. Á.: Ez a vulkán alattunk van az első világháború óta.

Bizonyára megviselte, amikor a hetvenes években át kellett írnia A tolmácsot, mert Bulgária, ahol az örmény főhőst börtönbe csukták, szocialista ország volt, s ott ilyen nem történhet. Most az új kiadásban miért nem állította vissza az eredeti verziót?
G. Á.: Ezt már más is megkérdezte. Így szoktam meg. Akkor így írtunk. El kellett döntenem, hogy be­csü­le­tes-e az átírás. De annyira akartam ezt a könyvet!

Akármilyen komor hangoltságú ez a kötete is, végig ott van benne a versben, az írásban, a művészetben való hit.
G. Á.: Akik cinikusak és önzők, azoknak nem fontos a vers, a művészet. Sokan vannak. De azok is, akiknek fontos. Sokaknak fontos a vers, igen. Én is közéjük tartozom.



Gergely Ágnes: A szomjúság ára
Kalligram, 2018
278 oldal / 3500 Ft

Gergely Ágnes: Még egyszer Firenzébe
Kalligram, 2019
54 oldal / 2800 Ft


vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor