Interjú
„Eddig ilyet még nem írtam”
2011-03. szám / D. Magyari Imre
György Pétert elsősorban esztétikai tárgyú, illetve a közelmúltat, a Gutenberg-galaxis megszűnését, az információs társadalom kialakulását vizsgáló műveiről, nemkülönben éles hangú aktuálpolitikai publicisztikáiról ismerjük. Most egy rendkívül személyes könyvvel jelentkezett,
amiben nemrég meghalt édesapja életét – s ezen keresztül persze a saját történetét – vizsgálja öngyötrő őszinteséggel, azt, hogy György Lajos, aki munkaszolgálatosként két tábort is megjárt, miért nem fogadta el soha, hogy túlélőként éljen, miért nem volt hajlandó emlékezni, miként tehette ezt meg, s milyen súlyos következményekkel járt mindez.
Innen, ahol ülünk, az Egyetem téri, kiváló Café Alibitől, a törzskávéházadtól nincs messze az a hely, ahol – a mai Vén Diák mellett – a nagyapádék rövidáru boltja volt. Ha erre jársz, mindig odapillantasz?
Gy. P.: Nem. Hosszú napok, sőt, hónapok telnek el e nélkül. Az emlékezés nem így működik.
Úgy tűnik pedig a könyvedből, hogy a helyek, létező és létezett helyek nagyon fontosak neked.
Gy. P.: A helyek nagyon fontosak, de ez más kérdés. Azt például mindig is tudtam, a Café Alibihez való bensőséges viszonyom összefügg azzal, hogy a nagyszüleim üzlete errefelé állt. Tudom, miért jó nekem elmenni a Vén Diák mellett vagy átsétálnom a Múzeumkerten.
Az miért jó?
Gy. P.: Például azért, mert egy kicsit – nagyon kicsit – olyan, mint Párizsban a Place des Vosges, ami az apámnak nagyon kedves tere volt. Tetszik, hogy a kertet ilyen arisztokratikusan rendbe hozták – kár, hogy más tereket nem. A Múzeumkerten átvágva úgy érzem magam, mint egy városban, ahol lehet élni. Sajnálatos, hogy ez az érzés három és fél percre korlátozódik.
Zamárdiban többször is kerestél egy házat, ahol a nagyapád és édesapád nyaraltak valamikor, de nem találtad, találod. Azt írod, „elveszve” sétálsz az üres utcákon…
Gy. P.: Évek óta keresek ott egy házat, és nem találom az Istennek sem.
Ez az „elveszve” azért is meglepő, mert az én tudatomban harcias debattőrként élsz.
Gy. P.: Csak a politikai vitákban vagyok ilyen. A politika az életemnek három százaléka – de mondjunk húszat. A politikai debbattőrség szükséges, de nem elégséges az életemhez. Nem azért csinálom, mert olyan nagy örömet okoz – bár a publicisztikáimat tartalmazó Mifelénk megjelenése szerzett örömet. Nem utálom vagy unom a politikai cikkeimet írni, de nem ezek a legfontosabbak. Csak egyszerűen kell ilyesmit is csinálni – ez belső kényszer, amit a külvilág teremt. Ha meg vannak őrülve az emberek, akkor oda kell szólni nekik.
Van ennek bármi eredménye?
Gy. P.: Nem tudom, mit hívhatunk eredménynek. Politizálni erkölcsi kötelesség, a köztársaság polgárai vagyunk, jogunk van a véleményünk, meggyőződésünk mellett érvelni, s remélni, hogy a racionális vita ideje nem járt le.
| hirdetés
 |
|
Sok kérdés, köztük sok megválaszolatlan kérdés van az új könyvedben. Azt állítod, rögtön az elején, hogy „reményünk sem lehet” rendet teremtenünk önmagunk történetében.
Gy. P.: Olyan keveset tudunk, tudhatunk. Másokról is, magunkról is. Akinek a boltjáról kérdeztél, a nagyapám 1961 óta halott. Akkor én hétéves voltam. Gyakorlatilag nem beszéltem vele. Ha nem maradnak meg a levelei, semmit sem tudnék róla. Nagyon nehéz rekonstruálni egy történetet, ami te vagy, meghatározva mások történeteitől – tényleg majdnem reménytelen.
A könyved innen nézve a saját történeted megérteni akarása az édesapád, a családod történetén keresztül, bizonyos hézagok kitölteni akarása. Hogy határoztad el a megírását?
Gy. P.: Nem én döntöttem. Mikor az apám nagyon beteg volt, sokszor és hosszan, akkor írtam valamit, de eszembe se jutott, hogy ebből egyszer könyv lesz. Azt sem tudtam, miért írom a szöveget – csak úgy írtam. Mikor meghalt az apám, már beteg volt az anyám, aki aztán szintén meghalt. Nem tudtam mást csinálni, mint belemenekülni az írásba. Terápiás célból kezdtem írni.
Mennyire volt nehéz az írás?
Gy. P.: Eddig ilyet még nem írtam. De sokkal könnyebb volt írni, mint most elviselni, hogy megjelent, van. Nem tudtam, mit csinálok. Egy könyv, amíg írod, nem könyv. Magánügy. Aztán, mikor látod az apád fényképét a borítón vagy beszélni kell a műről, az szörnyű, mert akkor ez megtörtént. Mégiscsak téboly, hogy vadidegen emberek olvassák az apám történetét!
Nagyon fontos történelmi, ha úgy tetszik, antropológiai kérdésekre is keresed a választ. Így arra, hogy miként történhetett meg a holokauszt.
Gy. P.: Egy német történész s aztán maga a német kancellár azt mondta, hogy van a német történelem, ami múlik, s van a holokauszt, ami nem múlik. Egy nap sem telt el azóta, sőt, egyre közelebb jön. Akadnak, akik érteni vélik, mi történt, számukra unalmas rítus a megemlékezés. A németeknél pontosan látni, hogy évtizedekbe telt, amíg átestek a valódi megértés sokkján. Amíg megértették, felfogták, hogy ez is megtörtént. A magyar társadalom a holokauszt szégyenének még a közelébe sem került. A németeknek elsősorban azt kellett megérteniük, hogy oly sokan, köztük hihetetlenül művelt és okos emberek miért engedtek Hitlernek. A könyvemben többek közt, sok történészhez hasonlóan, azt próbálom rekonstruálni, hogy a szavaktól, Hitler pofázásától miként vezetett az út a tettekig. Hitler fenyegette a zsidókat, de sokáig nem mondta, hogy mindőjüket meg akarja semmisíteni. Aztán nekiment az oroszoknak és a háborúban mindenki megtanulta, s ez újdonság volt, hogy egy nap alatt meg lehet ölni százezer embert. Ezt nem tudta az ember magáról, bár addig is történtek szörnyűségek a történelemben. A németek és mások pedig hagyták, hogy a nácik ember és ember közt különbséget tegyenek. Ezt nem lehet hagyni. Nagyon korán kell szólni, hogy ne hagyják.
Szóltak néhányan, például Thomas Mann. A legszomorúbb, hogy egyre többen felejtik el a leckét: korunkat joggal nevezed az univerzális rasszizmus korának.
Gy. P.: Egy olyan világban élünk, amelyben a rasszizmus számtalan formája a legnagyobb fenyegetés, amit ismerek.
A könyv egyik legfontosabb tanulsága számomra, hogy hiába akarjuk, nem lehetünk mások, mint amik vagyunk, nem hazudhatunk magunknak, nem tagadhatunk le semmit. Aki túlélő, nem lehet nem túlélő.
Gy. P.: Így van.
Egy helyen azt mondod, hogy ez a szöveg átír téged is. Miben változtál?
Gy. P.: Sokkal türelmesebb lettem. Egy másik világban élek, ezen nincs mit szégyellni. Nem jobb vagy rosszabb, gazdagabb vagy szegényebb világban: másban. Olyan dolgokat mondok el embereknek, amiket öt éve magamnak sem mondtam volna el.
|
 vissza |
|
|
| |
RSS | Impresszum | Előfizetés
vissza a lap tetejére
