RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. július 25., kedd
Kristóf, Jakab

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
„Gyerekként néztük, hogy mennek életek a semmibe” – Beszélgetés Péntek Orsolyával
2015-02. szám / D. MAGYARI IMRE

Az Andalúz lányai címmel jelent meg a Kalligramnál Péntek Orsolya első, de rend­kívül kiforrott, érett regénye, egy trilógia első darabja. Egy testvérpár egyik tagjának, a hetvenes évek második felében született Szterkének az életét ismerjük meg a műből – a gyerekek olasz származású édesanyját hívják Andalúznak a lakótelepen, ahol laknak. Szterke fiatal felnőttként megjárja a
poklot, kapcsolatai sorra zátonyra futnak, de az utolsó előtti fejezetben újra el tud mosolyodni. Egy igazi irodalmi kávéházban, a Hadikban beszélgettünk.

A címlapon egy lányt látunk – az arca nincs a fotón –, aki egy sötét fal előtt ül egy kopott korláton.
P. O.: Meg kellett a borítóval barátkoznom, először úgy éreztem, túl „csajos”, akaratlanul is a női irodalomba tolja be a könyvet. Aztán rájöttem, a tervező, Hrapka Tibor nagyon is megfogta a hangulatát, a színeit, és ez fontosabb az én aggodalmaimnál.

Ez a hangulat elég szomorú.
P. O.: Szomorúnak nem mondanám, bár biztos, hogy spleenes, pasztelles.

A spleen a tiéd?
P. O.: A szerzőé, aki elsősorban festő. Festőnek készültem nagyon sokáig, annak a festői világnak a színei, hangulatai jelennek meg itt is, amit szerettem képzőművészként. Ettől még magánemberként lehetek olykor vidám.

Azért kérdeztem rá a címlapra, mert akár egy budapesti utcarészletet is el tudtam volna képzelni rajta, hisz nagyon sok budapesti, óbudai hely, helyszín megjelenik a szövegben.
P. O.: Igaz, de a könyv majdnem ugyanennyire pécsi könyv is, sőt ott van benne Bécs, Zágráb, a Monarchia, egész Firenzéig nyúlnak a szálak, ahogy az én családomban is. Nehéz lett volna egyetlen képet kiválasztani.
hirdetés

A második rész címe A templom utcája. Ez a Vihar utca?
P. O.: Nem, a „templom” kicsit arrébb áll, a Hunor utca, a Körte utca és a Raktár utca kereszteződésében lévő cella trichoráról van szó, amely egy ókeresztény sírkápolna. Ezeknek az utcáknak nem írtam le a nevét. Először azt sem akartam, hogy kiderüljön, Óbudán vagyunk, egy tipikus külvárosi helyszínt akartam, de nem ismerem a többi peremkerületet. Aztán megpróbálkoztam azzal a trükkel, hogy megváltoztattam az utcaneveket, például a Váradi utcából Várdai utca lett, de Zeke Gyula író, a szöveg egyik első olvasója azt tanácsolta, valljam be, hol vagyunk.

Mennyire volt nehéz írni a regényt? Hisz nincs lineárisan előrehaladó cselekménye, helyette nagyon bonyolult, de szigorú, már-már zenei szerkezete van, fel-felbukkanó, átalakuló motívumokkal – ebbe a szerző is belegabalyodhat!
P. O.: Nem tudtam, hogy kell regényt írni – most is csak sejtem –, hisz eddig csak verseket és novellákat publikáltam. Mialatt írtam, filmként vagy még inkább freskóként láttam magam előtt a készülő könyvet, a hiányzó részeket, tudtam, mi kell az üres helyekre.

Feltűnik, hogy a fejezeteknek egyszavas címeket adtál.
P. O.: Próbáltam figyelni a szimbolikára. Nem véletlenül tagolódik a mű három részre és nem véletlenül annyi a fejezetek száma, amennyi az év heteié. Foglalkozom a jelképrendszerekkel, a szakdolgozatomat is a szoláris mítoszok szimbolikájáról írtam történelem szakon – megpróbáltam mindezt íróként is hasznosítani, többek között az egyszavas fejezetcímekben is, amelyek majdnem mindegyike jelképként is értelmezhető: Levegő, Bor, Víz… Egy átlagos olvasó számára mindez nem jön át, hisz honnan tudná például, hogy a vízben való megmerítkezés több vallás tisztítási szertartásának része, ugyanakkor mindez tudattalanul is hat.

Szterke élete nagyon váratlanul fut a mélybe: olvasóként nem ezt vártam volna a műben ábrázolt, nagy tragédiáktól mentes gyerekkor után. Vagy kevés is elég a zuhanáshoz?
P. O.: Nem akarok általánosítani, nem akarok egy generáció nevében beszélni. Az én nemzedékem, a hetvenes években születettek meghatározó élménye a Kádár-kor vége és, már kamaszként, a rendszerváltás utáni időszak kezdete. Sokan a teljes érték- és szeretetvesztést éltük meg, és ettől le lehet zuhanni. A szüleink generációja nem igazán tudott mit kezdeni velünk, a tanáraink sem, és mindez egy olyan világban történt, amelyikben nem akadt semmiféle általánosan érvényes szabály. A totális talajtalanság akkor is kinyír egy gyereket, ha – legalábbis látszólag – minden rendben van otthon. A regény tetemes része egy lakótelepen játszódik, ahol én is felnőttem, és közelről láttam, 89 után hogyan omlik le hirtelen minden. Családok veszítették el nagy nehezen felépített egzisztenciájukat. Nem egy, nem kettő: egy tízemeletes blokk fele. Gyerekként néztük, hogy mennek életek a semmibe. A szülőket, melósokat és értelmiségieket egyaránt, kirúgták a munkahelyükről, akit nem, az rettegett, hogy kirúgják. Ilyen háttérből jőve könnyen kötöttünk ki kocsmákban, klubokban, egyesek rossz társaságokban, ami engem illet, az undergroundban, ahol otthont találtam. Az utolsó érvényes és élhető értékrend, világmodell talán az 1920-as években létezett, Kosztolányiék idejében…

A mű végén Szterke mintha kijönne a pokolból…
P. O.: Szándékosan írtam nyitott végű könyvet. Olyan helyzetben hagytam ott a főszereplőmet, amikor még bármi megtörténhet vele. Ez az őt körülvevő világtól is függ, de tőle is, bár tőle kisebb részben. A mű befejezése többféleképp olvasható. Ez részben az író szemétsége, részben az olvasó szabadsága.

vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor