RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. szeptember 25., hétfő
Eufrozina, Kende

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Az emberi működés ellentmondásossága
2016-04. szám / D. Magyari Imre

2016 márciusában újjászületett a Petőfi Kör, az 1956-os forradalom szellemi előkészítésében oly fontos szerepet játszó értelmiségi vitafórum. Az első mostani vitán Gács Anna irodalom­tör­ténész – ahogy Révész Sándor beszámolt róla a Népszabadságban – „két új regényen… mu­tat­ta be a bénító szkepticizmust azzal kapcso­lat­ban, hogy létezhet-e a szabadságot szolgáló politika”. A Legkisebb Jégkorszak szerzőjével, Térey Jánossal márciusi számunkban közöltünk interjút. A másik regény, a Győztesek köz­tár­sa­sá­ga szerzőjével, Gerőcs Péterrel most beszél­getünk.


Jogos a regényeddel kapcsolatban „bénító szkepticizmust”-t emlegetni?
G. P.: Ha akár igent, akár nemet mondanék, gyanúba keverném magam önmagam előtt, mert azt állítanám, hogy ez egy politikai vagy legalábbis politizáló mű, amitől szeretném védeni a szöveget – noha igaz, hogy másodlagosan vagy harmadlagosan megenged egy politikai olvasatot is. De a könyv nem politikai vélemény, főleg nem aktuálpolitikai.

Van, aki a Győztesek köztársaságát kulcsregényként olvassa, kritikában is leírták, élhetünk a gyanúperrel, itt Schilling Árpád Krétaköre idéződik meg. Ez szerintem, ha dolgoztál is a Krétakör Médiaműhelyben, tévedés.

G. P.: Ezzel csak egyetérteni tudok. Nem az volt a célom, hogy egy létező műhely belső ügyeiről lerántsam a leplet. Ezzel a megközelítéssel az olvasó is, a szöveg is rosszul jár. Merítettem abból, amit a Krétakörnél megéltem, de írás közben elszakadtam a konkrét élményektől, ezek módosultak, átalakultak. Biztos van, aki így is haragszik rám – ez benne van a pakliban. Schilling Árpáddal egyébként nem voltam közvetlen kapcsolatban, a munkásságát nagyon nagyra tartom.

Mi a regény genezise?
G. P.: 2011-12 táján kezdett bennem motoszkálni, élni egy figura, aki az ellentmondásaival és a kvalitásaival irányította magára a figyelmem. Sok hasonlóból állt össze, egyre többet tudtam róla. Ő lett Vincze Samu, aki a legfelsőbb körökbe is eljut. Mindehhez képest fél évnek kellett eltelnie, amíg beugrott a szerkezet ötlete. Ezt meg kellett várni: bármilyen érdekes egy alak, nem biztos, hogy önmagában elvisz egy regényt a hátán. Bevillant, hogy különböző emberek fognak beszélni róla, ő maga nem szólal meg közvetlenül. Ebben a stádiumban egyre kreatívabb a szerző: elkezdtem írni.

A helyszínek, mint például a Pozsonyi út, a Kiskakukk étterem melletti kapu, már megvoltak?
G. P.: Ezek írás közben jelennek meg. Akkor kezdek el írni, amikor nagy vonalakban már tudok mindent, de az apróbb részletek írás közben bukkannak fel. A szöveg tényleg elkezdi írni önmagát.

Eléggé megnehezíted az olvasó dolgát. Neki kell összeraknia a főhős életét, folyton módosítva az addig megtudottakat az újabb információk alapján. Nyolc kihallgatásból és egy levélből épül fel a szöveg. Írni mennyire volt nehéz?
G. P.: Nagyon. De olyan fákba szoktam vágni a fejszémet, amiket elsőre nem visz. Minden egyes regénynél újra ki kell találni a műfajt… Nálam most nem egy elbeszélő van, hanem elbeszélők vannak, és ők sem a hagyományos módon beszélnek, nekünk, hanem valakinek, aki kérdezi őket. Így olvasóként azzal szembesülünk, hogy valójában minden relatív, csak elbeszélések vannak, nincs egyetlen, mindent megoldó, mindent megmagyarázó elbeszélés. És olyan elbeszélő sincs, aki az egyetlen igaz elbeszélés ismerője, birtokosa lenne. Csak egymást kiegészítő elbeszélések, csak töredékes tudású elbeszélők vannak. Ki kellett tapétáznom a szobámat különböző jegyzetekkel, a soha össze nem álló mozaik kockáival. De egy ilyen mozaik megteremtése és felfedezése adja az író és az olvasó örömét.

Aki kérdezi a szereplőket, feltehetően egy valódi nyomozó. Nem tudja és mi sem tudjuk, a regény elolvasása után sem, hogy mi történt a főszereplővel, akinek kedves szokása, hogy időnként eltűnik.
G. P.: Váratlanul tűnik el és váratlanul jelenik meg, és ezzel mindig lépéskényszerbe taszítja a környezetét. Manipulációs technikáinak ez a legdurvább eszköze. Végül eltűnik a szöveg teréből is. Ez erősebb, mintha a szerző, erkölcsi igazságszolgáltatásból, megölné. A regény végén történik valami, ami bűncselekmény is lehet, elvileg ennek az áldozata is lehet. De ez túl egyszerű magyarázat lenne.
hirdetés

Szerinted él?
G. P.: Biztos vagyok benne. Valahol rejtőzködik és előbb-utóbb fel fog bukkanni.

Eltorzult személyiséget rajzoltál meg.
G. P.: Mindannyian azok vagyunk.

De remélhetőleg nem egyforma mértékben.
G. P.: Ez csak az elbeszélésektől függ.

Tudnék vitatkozni. Vincze Sámuel jót akar, folyvást nagy, sőt messianisztikus tervei vannak, de mindig eltorzul, amibe belefog. Kórházba kerülnek miatta, sőt mások halálát okozza…
G. P.: Ha egyetlen szóba kellene sűrítenem, ami elkezdett izgatni ezzel a figurával kapcsolatban, azt mondanám: önhazugság. Vagy élethazugság. Kisebb-nagyobb mértékben mindannyiunkra jellemző. A főszereplő valóban jót akar tenni, hatalmas projekteket akar megvalósítani, de a maga autoriter és manipulatív stílusa olyan szélsőséges formákban mutatkozik meg, hogy tragédiákhoz vezet. Az érdekel, hogyan tudjuk magunkat becsapni, hogyan lehetünk biztosak a magunk igazában még akkor is, amikor már emberek pusztulnak körülöttünk. Közös tapasztalatunk a másik viselkedésének ellentmondásossága. És a magunké, ha felismerjük. Az emberi működés ellentmondásosságáról akartam írni. A szavaink, a szándékaink és a tetteink eltéréséről. A leghétköznapibb dolgokra gondolok, mondjuk egy párkapcsolat működésére. De ezt a viselkedést bármilyen szinten lehet gyakorolni – a nagypolitikában is.

Az utolsó fejezet beszélője, Anna a főszereplő utópisztikus kísérletének történetét mondja el: magasan képzett értelmiségiek összegyűlnek egy telepen, hogy önfenntartó módon modelláljanak egy optimális társadalmat, a győztesek köztársaságát. A beszámoló idején Annát már rázza az undor és a gyűlölet. Miért volt fontos számodra ezt az utópiát megírnod?
G. P.: Nem tudhatjuk pontosan, Vincze Sámuel pontosan mit is szeretett volna megvalósítani. Én kíváncsi voltam arra, ma is az vagyok, ki lehet-e alakítani egy tökéletesen működő közösséget – társadalmat – a mai tudásunkkal, laboratóriumi körülmények között. Mikor elkezdtem írni a fejezetet, még csak sejtettem, hogy nem – de íróként hagytam, hogy a telep lakói éljék a maguk életét. Néha eljátszunk azzal a gondolattal, hogy észszerű szabályok szerint minden tapasztalatunk ellenére mégiscsak létrehozható egy normálisan működő közösség. És mindig az derül ki, hogy az emberi természet ezt lehetetlenné teszi. Most is erre kellett rájönnöm.

Gerőcs Péter: Győztesek köztársasága

Kalligram Kiadó, 2015
272 oldal / 2990 Ft

vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor