RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. november 19., vasárnap
Erzsébet

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Grecsó Krisztiánnal a Jelmezbálról
„Dehogynem vagyok posztmodern!”
2016-06. szám / D. Magyari Imre

Először azt hihetjük, novelláskötetbe fogtunk bele. Aztán azt vesszük észre, hogy a har­ma­dik novellában említett Mikóczki-tanya ott sze­re­pelt az elsőben is, hogy a nyolcadik Bernát Árpiját látja Gerla Edit hajléktalanként a Margit hídnál a másodikban, hogy a kilencedik cím­sze­rep­lő­jének, a pék lányának a szüleiről szólt a hatodik – egyre több kapcsolódást fe­de­zünk fel, „sűrű szövést”, ahogy az egyik cím mondja. Nekünk kell összerakni a szö­ve­vé­nyes történetet, történeteket: szép és komoly olvasói feladat – íróinak sem lehetett könnyű.

Nagyon ravasz már a legelső mondat is, látszólag semleges írói közlés, de van benne, Arany Jánost idézően, „lágy dunai szél”, van rideg „utcafront”, ironikus „Nemzeti Dohánybolt” és – esetleg – népnemzeti „muskátli”. Észrevétlenül hat az ér­zel­mek­re, beránt a könyvbe. Mennyi ideig kalapálsz egy mondatot, szöveget?
G. K.
: Nagyon változó. Nem is tudom, mitől függ, a témától, az anyagtól, az én pillanatnyi állapotomtól… Van, amikor jó lendülettel, folyamatosan írok, megteremtődnek, élni kezdenek a karakterek, és van, hogy egy tárcával időtlen időkig bíbelődöm. De bárhogy írok meg valamit, sokszor félreteszem, sokszor előveszem. A könyvben lévő szövegeket nagyon sokszor írtam újra, hosszú délutánokat ültünk fölöttük Darvasi Lacival, aki gyilkolta a mondataimat. Nem könnyű elérni azt az egyszerűséget és gördülékenységet, amit szeretnék. A saját rutinunktól is meg kell óvni magunkat. S ami már nem nyelvi kérdés: nagyon nem mindegy, hogyan bánsz a szereplőiddel, ha például valami trauma éri őket.

A Jelmezbálnak két szerkesztője is volt, Király Levente a Magvető részéről és Darvasi László. Ami veszélyes is lehet, hisz félő, Darvasi-mondatokat csinál a Grecsó-mondatokból.
G. K.
: Nagyon vigyázott, hogy ez ne így legyen. Az én generációmra egyébként elképesztő hatással volt az ő prózája és az, ahogy pofátlanul visszahozta a történetet, és elkezdett önfeledten mesélni.

Íróként és olvasóként mennyire fontos neked a történet, a mese, amin izgulhatsz, meghatódhatsz, aminek a szereplőivel azonosulhatsz, vagy akiken felháborodhatsz?
G. K.
: A történetre építek, nem is tudok másra. Ha valakit jellemezni akarsz, ha az unokádnak akarsz mesélni a nagymamádról, akkor történeteket fogsz mondani. Le tudnád írni a haja színét, a szeme színét, tudnál rá találni jelzőket, de ezek önmagukban érvénytelenek, nem teszik élővé azt, akiről beszélnél. És ez ugyanígy van a prózában is, a karakterek helyzetekben nyilvánulnak meg. Gyakran emlegetik, hogy a figurákat ki kell találni. Ritkábban, hogy az egymáshoz való viszonyaikat is. Mit akarnak azok a drága emberek egymástól? Milyen a múltjuk egymáshoz képest? Mindez azért fontos, mert csak így tudod építeni a szöveget. Felhívja? Nem hívja, hisz nem szereti. Ha felhívatod vele, hiba.

Hát nem vagy egy posztmodern szerző…
G. K.
: Dehogynem vagyok posztmodern, az is vagyok, meg röghöz kötött realista, de a lényeg, hogy komponálok. Jól vagy rosszul, de világokat építek.
hirdetés

Nem lehetett könnyű felépíteni a kompozíciót, összefűzni a novellákat úgy, hogy ne látszódjon a varrás.
G. K.
: Négy alapnovellából indultam ki, ezeket kezdtem továbbírni. Eredetileg csupán egy feszes novelláskötetet akartam, de az nem megy úgy, hogy leülsz, és írsz egy feszes novelláskötetet. A szereplők, akiket tegnap magukra hagytál, dolgoznak a fejedben. Nagyon élveztem, hogy megírom egy Berlinben élő, világhírű vallástörténész nézőpontját, azt, ahogyan ő látja a családot, a közeget, amiből elszármazott, s megírom az unokaöccse nézőpontját is, aki a tanítóképzőben büntetésből találkozik a nagybátyja életművével. Én mást se látok, mint azt, hogy generációk elmennek egymás mellett. Nagyon kudarcos a kommunikáció falu és város, társadalmi osztályok tagjai, osztályt váltott és nem váltott családtagok, karriert befutottak és kudarcokat felhalmozók között.

Melyik a négy alapnovella?
G K.
: Az egyik a Barbárok, hisz az ott megismert fiúnak, Bernát Árpinak végigkövethetjük a sorsát. A másik az Einstein-teszt, Darida Éva világa. Ez Békéscsaba. Alapnovella még A damaszkuszi út és a nyitószöveg is, az Ötvenhét ember. A Szoloványi-történetek nincsenek is lezárva, ezt a szálat nagyon szeretném majd továbbvinni. Nem tudjuk, hogy az asszonnyal, akit kamaszlányként elrabolnak és egy másik életet élt le, mint amit akart, mi történt pontosan. Azt tudjuk, hogy aki elrabolta, azt meggyilkolják, azt is tudjuk, ki a tettes. Mi történik az asszony lányával? Miért örökli Dániel Máté a vagyonát? Én persze tudom a válaszokat!

Némelyik történet igencsak balladás. Gondoltál közben a már említett Arany Jánosra?
G K.
: Nem, de ez a balladásság valóban ott van például az első történetben, amiben az Isten hozott története él tovább, a regény helyszínei, világa tér vissza. Arany balladáit egyébként nagyon szeretem, nagyon hatottak rám, nyilván tudattalanul is. Meglep, amit mondasz, de nem tiltakozom.

Topográfiailag is nagyon pontos a könyv, minden utca, minden szobor valóságos. Csak Sáraság nem.
G K.
: Az bizony Szegvár, a szülőhelyem, a borítón is, ami Baranyai B. András munkája, Szegvárt látni, a Károlyi-kastélyt. De a Pletykaanyu kiváltotta botrány után megfogadtam, hogy én többet Szegvár nevét nem írom le szépirodalmi szövegben.

Mára egyébként megbékéltek veled?
G. K.
: Persze, nem vagyok én olyan fontos, hogy törődjenek velem, megvan a maguk baja.

vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor