RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. november 21., kedd
Olivér

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
„Lenyűgöz a világ működésének rendje”
2016-07. szám / D. Magyari Imre

Világadapter címmel jelent meg a kortárs magyar irodalom egyik legsokoldalúbb és legkiválóbb alkotójának, Tóth Krisztinának új, szigorúan szerkesztett verseskötete. Furcsa, szokatlan szó, elsőre nem is világos, mit jelent – a magyarázat természetesen az egyik, hasonló című költeményben van.

Nagyon jó a cím – rögtön megvolt?
T. K.
: Nem. Három címötletem is akadt. Sőt több, de általában háromra szűkítem a variációk számát, és akkor elkezdem kérdezgetni róluk az ismerőseimet. Sokáig versenyben volt a Hosszúalvó – ez az utolsó ciklus és a záró vers címe –, de Király Levente, a Magvető munkatársa azt mondta, hogy a boltokban majd Álomszuszékként fogják keresni. Igaz, azt is tapasztaltam, hogy a Világadaptert sem jegyzik meg elsőre, de addigra már megszerettem. Ráadásul egy cím rendezőelv is, rásugárzik a könyv egészére, és akkor már ennek megfelelően rendezgettem a költeményeket.

Mi volt a harmadik variáns?
T. K.
: A Turista, ami a második ciklus címe és utolsó verse. Azt az átmenetiséget, idegenséget sugallja, ami benne van a Világadapterben is. De aztán ezt is visszavontam, mert eszembe jutott, hogy az Akvárium című regényemet találtam már meg az Akvarisztika polcon. Igaz, fennáll a veszélye, hogy az új könyv meg a technikai kiadványok közé kerül…

A Világadapter azért is fontos vers, mert van benne humor, irónia, önirónia is, amik amúgy is megtalálhatók a műveidben, de inkább búvópatakként. Nagyon pontosan megadod a koordinátákat, mintegy anekdotikusan kezdődik: „Kétezer-kettő tavaszán, / több mint tíz éve ennek, / a Charing Cross megállónál a Bootsban / láttam egy fehér, apró világadaptert.” Úgy tűnik, ez valóban megtörtént.
T. K.
: Meg; bár nem tudom, van-e ennek jelentősége. Az a lényeg, hogy megtörténtnek tűnjön.

Az olvasók szeretik a tényeket, én is. Állok majd a Charing Crossnál és eszembe jut, hogy a költő is itt állt. (Vagy itt állhatott volna…) Mit tud egy világadapter, pláne nyolc és fél fontért?
T. K.
: A konkrét tárgy praktikusan azt, hogy a segítségével bárhol a világban csatlakozni tudsz az adott elektromos hálózatra. Én már ültem úgy egy szállodai szobában Olaszországban és Angliában is, hogy a rohadt hajszárítómat nem tudtam bedugni és bekapcsolni, ami nagy probléma tud lenni felolvasás előtt egy fél órával. És rögtön belehallottam a szóba, hogy akinek ilyenje van, az képes a világot magához idomítani, hogy ez valami idegenség-leküzdő szerkezet. Kelet-európaiként az ember az előbbi helyzetben azt éli meg, hogy olyan helyről jöttem, hogy ez nekem nem működik. Kisebbségi érzés fog el, és nem arra gondolsz, amire egy egészséges, nagy nemzet fia gondolna, hogy ezek a seggfejek még egy normális konnektort sem tudnak csinálni! A világadapter, amit persze nem vettem meg ennyi pénzért, otthonossá tesz a világban, én leszek az, aki gondtalanul jár-kel egy előkelő londoni szálloda halljának süppedős szőnyegén. Így csak gyűlnek a kicsi szégyen-történeteim, részeivé válnak az identitásomnak. Igaz, másnak is megvannak a maga bánatai. Párizsban találkoztam egy nagyon sikeres francia költővel, olyan lakásban lakik, amilyenről a legtöbb magyar értelmiségi csak álmodhat, és roppant bánatos attól, hogy Amerikában nincs recepciója.

Az idő múlása, az elmúlás miatti szomorúság tán kezdettől ott van a műveidben, de ez a szólam most fölerősödött, nyilván attól sem függetlenül, hogy jövőre kerek születésnapot leszel kénytelen ünnepelni.
T. K.
: Az idő múlása ilyen direkt módon nem foglalkoztat. De állandóan szembesülök a létezés, születés és halál körforgásával – van egy négyéves kislányom, és ősszel meghalt az apám. A kislányom most kezdi megérteni, fölfogni, hogy az időben létezünk, engem meg szembesülésre, számvetésre késztet a veszteség.
hirdetés

Mi ellensúlyozza a veszteségeket, az idő múlását?
T. K.
: Az írás. Az, hogy nyomot hagyok.

Különös költemény A tanítvány, ami egy játékosabb ciklus címe is. Ebben is ott az önirónia, a groteszk.
T. K.
: A kulcssor az, hogy „Belelátom a fád médiamunkást…” Tanítok is és gyakran találkozom ezzel a típussal: fiatal lány, bölcsészkarra jár, média szakos és fogalma sincs, valójában mit akar – már a pénzen, a hírnéven túl –, unja az egészet. Néha úgy érzem, nagyon hasonlítanak egymásra külsőleg is. Egyáltalán nem azért ülnek ott, mert érdekli őket az irodalom, valami céljuk lenne vele – és ez engem fel szokott bosszantani. Ugyanakkor persze vannak tehetséges és fogékony diákok is.

A versbeli lány azt várja, várta Tőled, hogy majd megmutatod neki a titkos szálakat, mintegy fellebbented róluk a fátyolt…
T. K.
: Miközben, ha hagyja, hogy megmutatkozzanak ezek a szálak, akkor ott vannak.

Csakhogy észrevenni is tudni kell őket.
T. K.
: Engem lenyűgöz a világ működésének rendje. Az is, ahogy megismétlődnek az arcok. Mintha lenne valami állandóság, mintha ugyanazok az arcok köszönnének vissza a különböző nemzedékekben, mintha ismétlődne minden: arcok, események, képek.

A te iszonyatos érzékenységeddel végül is könnyű vagy nehéz adaptálni a világot?
T. K.
: Elég nehéz. Időről időre elfog a vágy valami egyszerűbb létezés után. Megyek az utcán, előttem hangos, kicsattanóan boldog emberek, hallom, miről beszélnek, terveznek valami új tetkót, bulit, nyaralást, és azt gondolom, hogy jó nekik. Néha szeretnék közéjük tartozni, nem lenni én. Bár valószínűleg öt perc múlva visszakívánkoznék a magam életébe.

Magvető Kiadó, 2016
88 oldal / 2990 Ft

vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor