Impresszum | Előfizetés  
  2024. március 29., péntek
Auguszta

 
 
Nyomtatható változat
Összeállítás
Összeesküvésből ötös: Oliver Stone
2016-08. szám / Kovács Gellért

Bár mostanában inkább hasonlít egy zavarosan dünnyögő öregúrra, aki összeesküvés-elmé­le­teivel fárasztja a csapost a bárpultnál, volt idő, amikor nagyon oda kellett figyelni arra, amit a 70 esz­tendős író-rendező állított. Hogy Amerika kissé túlpörgött lelkiismeretének legújabb visszaté-
rési kísérletére mennyire kapjuk fel a fejünket, hamarosan kiderül (A Snowden fájlok magyarországi premierje: szeptember 16.), de addig is tekintsük át gyorsan, hogy Stone eddig milyen témákban kel­le­met­len­ke­dett ilyen-olyan hatékonysággal.

Mindig azt mondja, hogy Amerika hazudik önmagának
A viccet kicsit félretéve, Oliver Stone azért jelentős alakja a film­tör­té­net­nek, mert azzal, ahogy az amerikai álmot kritizálja, legjobb pil­la­na­taiban valóban a józan ész diadalát hirdeti. Szikárnak tűnő, mégis epikus, sokszor egyenesen melodramatikus filmnyelven beszél. Ki­vá­lóan és diktatórikusan vezeti színészeit, nem fél az érzelmektől, viszont oda is csap az asztalra, ha annak érzi szükségét. És életműve során elég sokszor vágott oda! Imádja a tabukat, az ellentmondásos történelmi, popkulturális szereplőket: legyen szó amerikai futballról (Minden héten háború, 1999), amerikai elnökökről (Nixon, 1995, W. – George W. Bush élete, 2008), keveset élt, de sokat megélt rock­sztár­ról (Doors, 1991) vagy mint most, Snowden esetében, egy közel­len­ség­gé nyilvánított informatikusról – nem lehet elvitatni tőle, hogy a nagy provokálás közepette valamennyire mindig kiderül: képes empatikus is lenni, s nagyon szereti a hazáját. Ám valahogy sosem úgy alakulnak a dolgok az Egyesült Államokban, ahogy az Oliver Stone-nak megfelelne.

Megmondta, hogy a vietnami háború rossz volt!
Jó, nem csak ő mondta ezt, de ő aztán sokszor és erővel mondta! Stone megjárta Vietnamot, ám ami filmes karrierjével kapcsolatban még fontosabb: mire 1986-ban bemutatták A szakaszt, ő már a Salvador (1986) révén ígéretes direktorként és Oscar-díjas forgatókönyvíróként (a díjat Alan Parker Éjféli expressz című drámájáért kapta) várta a hatást. Ami nem maradt el, mármint a hatás, hiszen a lírai, mégis kíméletlenül őszinte háborús mozi letaglózta a világot, a maradék romantikát is leégette Vietnam emlékművéről, s a lehető legmegrendítőbben, viszont teljesen giccsmentesen tisztelgett a harcokban odaveszett katonák előtt. A szakasz 4 Oscar-díjat nyert, köztük Stone is megkapta a legjobb rendezés díját, s a siker, amellett, hogy sztárt csinált belőle, utat nyitott a direktor Vietnam-trilógiájának következő két darabja előtt. Az 1989-es Született július 4-én a veterán Ron Kovic életrajzán alapult, s tulajdonképpen ma már ezt is klasszikusként emlegetjük – a négy évvel későbbi, szintén valós alapokon nyugvó Ég és föld között nézőpontváltása sajnos már nem szólt ekkorát. Pedig egy vietnami lány perspektívájából azért tényleg máshogy mutatott a történet.

Megmondta, hogy kik ölték meg Kennedyt!
Persze, kellett ahhoz egy nagyon hosszú film, hogy kifejtse az elméletét. A JFK – A nyitott dosszié (1991) pont azért lebilincselő, mert el tudja hitetni a nézővel, hogy az oknyomozó drámázás tulajdonképpen maga az igazság – vagy annak egy nagyon lehetséges változata. Mondjuk, amikor Kevin Costner lohol az amerikai elnök rejtőzködő gyilkosainak nyomában, az azonosulás meglehetősen problémamentes, s akkoriban Stone is nagy formában bogozta az összegabalyodott szálakat, így a JFK szenzációhajhász hozzáállása sem taszította a befogadót, aki kellőképpen felspannolva, szinte falta a filmkockákat. S hogy mennyire volt Stone-nak igaza? Mennyire volt benne a merényletben igazából a CIA? Azt persze sose fogjuk megtudni!
hirdetés

Megmondta, hogy a pénz rossz!
Ha Stone azt mondja valakire, hogy gonosz, akkor az nagyon gonosz! E démonizálós attitűd mostanában, amikor még a Pokémon Go-ban is a világvégét látja, s ezt nem is féli lenyilatkozni, eléggé unalmas, ám a Tőzsdecápák idején még volt annyi ízlése, hogy sarkos véleményét igazi moziélménybe tudta belerendezni. Michael Douglas Gordon Gekkója nem más, mint a hátranyalt hajú Lucifer, a nyolcvanas évek New York-i válságának és morális csődjének egyszemélyes felelőse és bizonyítéka. Ő az elegáns, gátlástalan manipulátor, aki szerint az egész világ egy nagy lábtörlő, amibe rendszeresen bele is törli csillogó cipőjét. Charlie Sheen és Douglas duettje fantasztikusan működött 1987-ben, aztán a 2010-es, alaposan megkésett folytatásban Gekko egy újabb ifjú titánt igyekezett megrontani. Mindazonáltal a Tőzsdecápák – A pénz nem alszik távolról sem Shia LaBeouf teljesítménye miatt lett totálisan érdektelen. Hanem mert azon kívül, hogy a Wall Streetet Stone továbbra is utálja, egy darab érdekes gondolattal se tudott előállni.

Megmondta, hogy a média rossz!
Állítólag, ha nagy maflást szeretnénk kapni Tarantinótól, csak kezdjük el dicsérni a Született gyilkosokat, melyet Oliver Stone az ő eredeti, de azért eléggé megváltoztatott forgatókönyve alapján készített, s a fejünk máris repül lefele a nyakunkról. QT kifejezetten gyűlöli a filmet, ami végül óriási botrányt keltett, ahol csak bemutatták. Még ma is elég nehéz eldönteni, hogy Mickey és Mallory Knox ámokfutását hogyan értékeljük, mindenesetre Stone lázálmos, méretes hallucinációval felérő kirohanása a sajtó erőszakmániája ellen kétségtelenül hipnotikus teljesítmény. Bár valóban elég necces, hogy egy ilyen bestiálisan és cinikusan brutális filmmel akarta felhívni a figyelmet az erőszak dicsőítésének veszélyeire. Stone egyébként már korábban is oda-odacsípett a médiának (s persze annak a közönségnek is, melyet a sajtó szerinte kiszolgál), hiszen már az 1986-is Hívd a rádiót! című tanmesében is a véleményvezérek és hírgyártók felelősségét vizsgálta – akkor még nagyjából visszafogottan.

Mindenki rossz, aki szerint valamelyik filmje rossz
Az utóbbi jó néhány évben már nem megy neki annyira a szekér, amitől nyilván frusztrált a mester, s haragjának bizony sokszor hangot is ad. Kiégésének első két, igazán ijesztő állomása volt a nem enyhén elfogult dokumentumfilm Fidel Castróról (Commandante, 2003) valamint a Nagy Sándor, a hódító (2004) című nagyszabású kosztümös mozi, mely minden idők legnagyobb szélesvásznú blamái közé is simán beférhetne. A 9/11 hőseiről regélő, egyes jeleneteiben sajnos kifejezetten röhejes World Trade Center sem úgy sikerült, ahogy kellett volna, nagy svunggal beharangozott tévésorozata, az Amerika elhallgatott történelme sem volt annyira izgalmas, mint amekkora kampányt csaptak körülötte – valamint legutóbbi mozifilmje, a drogkartelles Vadállatok se zavart igazán sok vizet. Stone szerint persze az a hülye, aki rá mondja, ő továbbra is forradalmi filmeket készít, csak sokan még mindig nem állnak készen a nagy stone-i igazságokra. De majd most! A Snowdenben nagyon bízik. Mi tagadás, mi se bánnánk, ha kicsit még visszakaphatnánk azt az Oliver Stone-t, aki oly tökösen és okosan ki merte mondani azt, amire sokan rákérdezni se mertek.


vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor