Interjú
„Minden hivatás szentté válik, ha az alázat kialakul az emberben”
2019-01. szám / Jónás Ágnes
Rátóti Zoltán játssza az egyik főszerepét a Rózsavölgyi Szalonban egy éve sikerrel futó, William Nicholson angol író művén alapuló, Visszavonulás című előadásnak, s jelenleg Morus Tamás karakterébe helyezkedik a Csiszár Imre rendezésében február 16-tól a Nemzeti Színházban látható
darabban. A Jászai Mari-díjas, Érdemes Művésszel ezek kapcsán beszélgettünk a harmonikus kapcsolatok buktatóiról és a lelkiismeret fontosságáról.
A Visszavonulás két főszereplőjét, Edwardot és Alice-t (Söptei Andrea) akkor ismerik meg a nézők, amikor harminchárom éve tartó házasságuk épp zátonyra fut. Sokak által ismert élethelyzetet villant fel az előadás.
R. Z.: Igen, hiszen szűkebb-tágabb ismeretségi körünkben sajnos mindennap lehet találkozni efféle stagnáló-romló helyzettel. Alice és Edward eljutottak a megszokásig, a kapcsolatuk kiüresedéséig, egy folyamat végeredményét látjuk, az előadásunk azonban túlmutat egy házasság összeomlásán. Számomra azokról az összetevőkről – elfojtásokról és önhazugságokról – is szól, amelyek a harmónia és az egymásra figyelés felbomlását eredményezhetik, illetve felvet olyan kérdéseket is, mint például elegendő-e a szeretet és egymás kölcsönös tisztelete ahhoz, hogy megmentsen egy házasságot, valamint hogy érdemes-e új életet kezdeni ötven fölött. A Nicholson-anyag kiválóan alkalmas arra, hogy cizelláltan megmutassuk a szereplőkben munkáló lelki folyamatokat. Ha jól játszunk, akkor a néző talán elgondolkodik azon, hogy ő hol futhat bele olyan szituációba, amikor a folyamatok már visszafordíthatatlanok.
Van az előadásnak fiatalokat célzó üzenete is?
R. Z.:: A házaspár fia, Jamie (Porogi Ádám) szemszögén keresztül elevenedik meg a történet – ez egy jó fogódzkodó és kapcsolódási pont lehet a fiatalok számára, mindemellett ők is ráismerhetnek a saját párkapcsolati buktatóikra. Jamie egyébként nem ítélkezik a szülei felett, nem próbál békíteni – igyekszik mindkét fél igazságát, álláspontját elfogadni.
Nagy erőkkel próbálják a Nemzeti Színházban a Robert Bolt művén alapuló, Egy ember az örökkévalóságnak című előadást. A Csiszár Imre rendezte produkcióban Morus Tamást, a római katolikus egyház vértanúját alakítja, a fókuszban a VIII. Henrikkel vívott konfliktusa áll. Milyen kérdésekkel közeledett Morus karakteréhez?
R. Z.: Hogy léteznek-e ma is Morushoz hasonlóan megingathatatlan, teljes mértékben lelkiismeretük szavát követő, annak megfelelően cselekvő emberek. Merem remélni, hogy igen. Morus mélyen megfogant meggyőződését, Istenbe vetett hitét senki nem tudja felülírni – ez okozza a környezetével való konfliktusait. Nem tud egyetérteni VIII. Henrik házassági szándékával, s azzal, hogy ő legyen az egyház feje (szerinte csakis a pápa lehet a közvetlen kapocs Istennel). A kezdetekkor megérti és elfogadja VIII. Henrik álláspontjait, hosszú ideig partnerek, de van egy pont, ahonnan már képtelenek tovább együttműködni. „Nem tudok továbbmenni ezen az úton felségeddel” – mondja. A karakterem konfliktushelyzetbe kerül a családja tagjaival is, akik számára a lelkiismerethez való ragaszkodás, az az által diktált attitűd és életvitel felfoghatatlan. Nem értik, hogy Morus miért nem képes „megalkudni” bizonyos dolgokkal.
Mintha manapság a lelkiismeret fogalma kiment volna a divatból. Nem túl gyakran emlegetjük.
R. Z.: Valóban, mintha tabu lenne, pedig a lelkiismeret az ember egyik ősi „alkotóeleme”. Morus lelkiismeret-felfogásában megvan az ima, a csönd, a megbékélés és a megbocsátás is. | hirdetés
 |
|
Milyen Csiszár Imrével dolgozni?
R. Z.: Tizenöt évvel ezelőtt dolgoztam vele egy szolnoki előadásában, már akkor feltűnt, milyen intenzív személyiség. Ezúttal is elindított egy erős tempót, s azt követjük december közepe óta. A Nemzeti Színházban eltöltött két és fél évadom kezdete óta ez az előadás mind a szövegmennyiség tekintetében, mind pedig a karakterem megformálását illetően a legnagyobb kihívást jelenti számomra. Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy akárcsak a Visszavonulásban, e darabban is Söptei Andrea a partnerem, a feleségemet játssza, s Alice-nek hívják.
Amikor két éve interjút adott lapunknak, még a kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatója volt. Így utólag hogy látja, jó döntésnek bizonyult búcsút inteni a posztnak?
R. Z.: Nagyon szerettem a színházat igazgatni, de életem egyik legjobb döntése volt, hogy lemondtam a posztról. Azóta sokkal nyugodtabban élem az életem, beigazolódni látszik a döntésem helyessége.
Ha már szakrális témáról beszélgettünk, árulja el, hogy mi az, ami a színészi hivatást évtizedek óta szentté teszi az ön számára!
R. Z.: Minden hivatás szentté válik, ha az alázat kialakul az emberben. A rossz elviselését és a jó elfogadását, kezelését egyaránt megtaníttatta velem a szakmám.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
