PM Online | Színház

Lengyel Tamás sokáig kereste a szabadságát, végül a színészetben lelt rá, ami számára önismereti tréninget is jelent. 2011-ben szerződött a Vígszínházba, ahol március 23-án állt
Fotó: Szkárossy Zsuzsa

először főszereplőként a nagyszínpadon, egy olyan darabban, mely annak ellenére, hogy egy 1939-es regényből készült, szerinte nagyon is rímel a mai kiszolgáltatott helyzetre. A Lovakat lelövik, ugye? próbafolyamata új kapukat nyitott a színész előtt.

Ez lesz pályád első nagyszínpadi főszerepe.
L. T.: Egészen más a Vígszínházban 1200 nézőnek játszani, mint a Radnóti vagy a Budapesti Kamaraszínház színpadán szerepelni. A távolság és a méret nem befolyásolhatja a helyzetek hitelességét, valódiságát. Nagyszínpadon is a figura és a szándék igazsága a legfontosabb, de mindezt sokkal szélesebben kell csinálni. Óriási felismerés számomra, milyen fontos a dikció, még abban az esetben is, ha az ember a leghétköznapibb szöveget mondja. Ezen kívül most életemben először élem át ennyi ember figyelmét és szeretetét. Lehengerlő és mámorító.

A két fővárosi színházon kívül vidéken is megfordultál, míg a Vígszínházban kötöttél ki 2011-ben. Mit kerestél és mit találtál ezeken a helyeken?
L. T.: Amikor végzősként hívott Bálint András, azért mondtam igent, mert érdekelt a Radnóti Színház. Azt gondoltam, kezdő színészként pont egy kisebb, bensőségesebb környezetben tudom elsajátítani a szakma alapjait. A Radnóti elhagyása után, szabadúszóként nehezebbnek éreztem a boldogulást, ezért a Budapesti Kamaraszínház esetében nem volt más választásom. De nem is bánom, mert nagyon szép három évet töltöttem ott. Megszilárdított a hitemben és segített elnyerni a szabadságomat. Többek között ezért is bánt annyira, hogy a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő az évad végén jogutód nélkül felszámolja ezt a színházat. Mindeközben Szolnok és Kecskemét már újra az én döntésem volt. Olyan emberekkel dolgozhattam együtt, akiket nagyon nagyra tartok, és fontos szerepeken gondolkodhattam. Mint például az Utas és holdvilág főszerepe. Ez az egyik kedvenc regényem, Mihályt nagyon magamhoz hasonló embernek érzem, így a próbák számomra nem pusztán az előadás létrehozását, hanem önismereti tréninget is jelentettek. A Vígszínházat pedig régóta figyelem. Nagyon tetszik, ami itt történik. Korszerűnek és európainak érzem. Nemcsak a színház PR-jában, hanem az előadások esetében is erős törekvést látok a formák megújítására.

A Víg nem egy kísérletező színház.
L. T.: Ezt ebben a formában nem állítanám. Valóban, egyrészről üzem, hiszen a három játszóhely rengeteg nézőjét ki kell szolgálnia. Bukni, nem sikert aratni veszélyesebb ekkora léptékben. De ha a darabválasztásokat és azok megvalósítását nézzük, már nem egyértelmű a helyzet. A Punk Rock például az iskolai erőszak témáját boncolgatja, meglehetős nyerseséggel és bátorsággal. A Makrancos Kata, a Rómeó és Júlia vagy a Billy világa sem szokványos előadás, ahogyan a Lovakat lelövik, ugye? sem lesz az. A Víg igyekszik lépést tartani a korral, tudomásul venni a világ állandó változását, máshogy történetet mesélni, felgyorsulni, több és nagyobb impulzusokat adni. Olyan fórummá válni, amely a szórakoztatást éppoly fontosnak tartja, mint a tanítást.
A Lovakat lelövik, ugye? annak ellenére, hogy Horace McCoy 1935-ös regénye, amiből 1969-ben készült film, mai környezetbe került a Vígszínház színpadán.
L. T.: Az eredeti történet a 30-as évek gazdasági világválsága idején játszódik. Az elkeseredés, a szegénység, a kiszolgáltatottság nagyon stimmel a jelennel. A nyomor és az egzisztencianélküliség, a pénz és a siker reménye mindenre kaphatóvá teszi az embereket. Egy maratoni táncverseny fődíja, éppúgy, mint egy valóságshow főnyereménye, az életminőség változását jelentheti. Ezért gondoltuk, hogy a mi történetünk parafrázisa lehet az eredetinek a jelenben. A karakterek szinte kivétel nélkül nehéz sorsú emberek, akik életük jobbra fordulását várják a csopaki művelődési házban rendezett táncversenytől.

Ahogy Mihály és közted párhuzamot vontál, ez esetben Roberttel is ment?
L. T.: A próbák kezdetén kicsit vitatkoztunk Eszenyi Enikővel, a darab rendezőjével. Amikor elolvastam a könyvet, úgy éreztem, Robi egy az egyben én vagyok. Olyan családból jön, amilyenből én, egyedüli gyerek, érdekli a művészet, tele van kérdéssel és bizonytalansággal. Naivságával és empátiájával pedig kicsit a huszonéves énemre emlékeztetett. De most már látom, ő merészebb és szabadabb nálam. Nagyon érzékeny embernek, igazi pozitív hősnek látom.

Hogy állsz a tánccal?
L. T.: Robi filmrendezőnek készül, és szerencsére bajban van a tánccal. Ez hamar ki is derül. Nem a parkett ördöge, de elég bátor ahhoz, hogy egy ilyen táncversenyre benevezzen. A többi karakter sem profi táncos, ezért az én botlábam nem hátrány, bár az előnyét még nemigen tapasztalom. Előadásunkban a tánc az élet allegóriája, abbahagyása az élet feladását jelenti. De szimbolizálhatja a pénzt is, ezért haláltánccá válhat, melyből mindenki csak vesztesként kerülhet ki, pedig az életéért küzd. Azt hiszem, hogy ez a próbafolyamat új kapukat nyitott előttem, kimondottan felkeltette az érdeklődésemet a tánc iránt, izgat és kedvemet lelem benne. Biztos, hogy a későbbiekben is folytatom a tanulását.