PM Online | Színház

Esztrádműsort látunk az egészségügyről a Katona József Színház és a Szputnyik Hajózási Társaság produkciójában. Egy újabb Bodó Viktor-revüt, táncokkal, dalokkal, beköpésekkel, viccekkel, adomákkal, ki tudja még mi fenével. Elvileg a magyar egészségügyről van szó,

ráadásul megtörtént históriákról, amikhez valós eseteket is feldolgoztak, meg patológiától a mentőkig „tanulmányúton” is részt vettek a színészek. De csak történetfoszlányok akadnak. Jobbára villódzó jelenetek, megszokhattuk ezt már Bodótól. Én jobban szeretem, amikor valamiben elmélyül, mint az Attack, a Boldogtalanok, a Liliom esetében. Azzal sem lenne bajom, ha csinálna egy látványos, habkönnyű revüt, amiben tobzódnak az ötletek, táncok, dalok sorjáznak egymás után, a fantázia mind őrültebb mezsgyékre kalandozik. És semmi több. De amikor szólni is akar valamiről meg nem is, rendre hiányérzetem támad, mint ezúttal is.
Nézem például azt a gyönyörű jelenetet, amiben az Olsavszky Éva által játszott öregasszony fekszik a halálos ágyán, és praktikus tanácsokat ad a mellette kucorgó férjének, korholja is, tán azért, hogy enyhítse mindkettőjük fájdalmát, miközben lerí róluk, hogy ez a két ember örökkön örökké összetartozik. Csaknem szerelmetesen csüggnek egymás tekintetén. Izgatna a történetük. De rögtön jön valami más, majd megint más, jól eltalált figurák tömkelege sorjázik. Szeretném tudni, hogy Keresztes Tamás elképesztően fásult portása mitől vált ilyenné, érdekelne, hogy Lengyel Ferenc vagy Fábián Gábor orvosa, Pálos Hanna nővére miért annyira érzéketlen, egyáltalán szinte mindenki miért olyan érzéketlen?
Nem nagyon vannak okok, azonkívül, hogy mindenki túlterhelt, holtfáradt, minden lerobbant, semmire nincs elég pénz. De hát ezt eddig is tudtuk.
Filmfelvételen látunk igazi egészségügyi dolgozókat, amiről beszélnek, az sem különösebben találkozik a színpadi eseményekkel. Ki tudja persze, mivel kéne találkozniuk, a párhuzamosok nem különösebben érnek össze. Mészáros Béla halott anyját keresve bolyong, mintha Kafka kiismerhetetlenül dermesztő labirintusában járna, de közben a darabfoszlányok szerint ő a rendezője az egészségügyről szóló színpadi históriának is, ami, ha úgy tetszik, duplacsavar, de ennek sincsenek különösebb következményei. Általában jól szórakozom, bírom a fekete humort, érzékelem a sok munkát, az odaadást, a talentumot. És mégis pokoli hiányérzetem marad. Az a néhány lúdbőröztető rész szemléletessé teszi, mit lehetett volna kihozni a témából, aminek elgondolkodtató, zsigerekbe ható feldolgozását ezúttal megúszták az alkotók.