PM Online | Színház

A Rózsavölgyi Zeneműbolton át, egy rövid lépcsősoron túl, mintha egy külön kis világ lenne elrejtve, megóvva a külvilág hétköznapiságától. A Rózsavölgyi Szalonban valóban különleges dolgok történnek. E megnyugtatóan finom báj és elegancia feledteti azt a rohanást és zűrzavart, amit a Szervita térre néző, óriási ablakok épp csak finoman megmutatnak.

Van, hogy klasszikus dallamok öveznek kortárs sorokat, s van, hogy egy értékes művész kis pódiumra pattan, és mesél.
Ezen az estén Jordán Tamás lépett elénk, hogy megmutassa, számára mit jelent a stand-up. Az első pillanatban picit meginog szimpátiám, mikor arról beszél, a sok gyatra, öv alatti, fantáziátlan poén megöli e frappáns műfajt, ám aztán ő maga is a kávézókból és a televízióból már jól ismert, helyzetkomikumon alapuló sztorizásba kezd. Lehetne ez öngúny, mert bár mókás történeteinek szereplői nem kisebb személyiségek, mint Törőcsik Mari vagy Ragályi Elemér, azért bizony ők is emberek, és velük is éppolyan hétköznapian hihetetlen dolgok történnek, mint például Sári nénivel a babfőzelék kavargatása közben. De aztán dacos dühéről beszél, meg hogy az ő történetei bizony jobbak, és akkor kiderül, önirónia ebben egy csepp sincs. Kár.
Jordánnak az sem titkolt célja, hogy a versmondást, ezt a szerinte már-már túlzottan is piedesztálra emelt, felcicomázott műfajt visszahozza a földre. Azt mondja ugyanis, egy jó vers elmondása éppolyan, mintha barátainkkal egy történetünket vagy gondolatainkat osztanánk meg. Ám talán ennél azért ez picit mégis több. Hiszen amikor egy-egy sztori után a művész tüntetőleg leül és Kosztolányi, Radnóti vagy épp Ady soraiba kezd, kizökken az idő. E szófüzérek ugyanis cseppet sem köznapiak, ha mégoly természetességgel is mondja őket Jordán. Ettől pedig kissé műfajidegenné válik a stand-up – ebben az esetben éppen sit down – komédiázás közepette. Arról nem beszélve, hogy széles látókörű közönséget kíván. Olyat, amelyik képes ellazultan kacagni egy autós ütközésről szóló történeten, majd a pillanat törtrésze alatt hangolódik rá Babitsra. Nehéz. Nem is mindig sikerülhet, bár a törekvés izgalmas, mondhatni, kísérleti. Jordán tehát széllel szemben halad, ami bizony nem könnyű, és tán épp ezért nem is lehet maradéktalanul sikeres.
Nem a közönségéhez, hanem a közönségével beszél, képes egy butuska történetből irodalmi ízű viccet csinálni, és verset mondani úgy, hogy az ember nem húzza ki magát feszengve. Nyitottságra kér, ám ő elutasítja a másfajta humort. Ellentmondásos.