RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. november 24., péntek
Emma

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
A legjobb helyen vagyok
2014-09. szám / Szepesi Krisztina

Zalán Tibor hatvanéves lett. Őt ez ugyan egyáltalán nem érdekli, sőt, nem is érzi magát hatvannak, de a kerek évforduló mégis jó lehetőséget ad arra, hogy visszatekintsünk, és a jövőbe nézzünk. Hat éve dramaturgja és szerzője a Békéscsabai Jókai Színháznak, ahol méltóképpen ünnepelték az írót, aki mindig költő marad.

Mi a bajod a hatvannal?
Z. T.: Semmi bajom vele azon kívül, hogy nem sok közöm van hozzá. Amikor megint eljött az augusztus 27., tudtam, hogy egy évvel öregebb lettem, de ez nem igazán rendített meg. Elsősorban inkább azokat, akik írtak, hívtak, gratuláltak, sajnálkoztak, hogy már hatvan, vagy örö­mü­ket fejezték ki, hogy megéltem a hatvanat. Vagyis inkább a kör­nye­ze­tem­re, az olvasóimra és a kritikusaimra volt hatással az esemény.

Mondtad is, hogy zavar, hogy csak a születésnapod miatt hirtelen so­kan kezdtek foglalkozni veled.
Z. T.: Mert ha megjelenik egy jó könyvem vagy van egy nagy dobásom, nem biztos, hogy odafigyelnek rá, de azt szükségszerűnek érzik, hogy a hatvanadik születésnapomon megemlékezzenek rólam, és úgy gon­dol­ják, ezzel minden el is van intézve. Miközben tényleg nem érzem magam öregnek, hiszen az akkor jön el, amikor az embernek már elmegy a kedve az élet megélésétől és értelmezésétől. Én pedig egészséges vagyok és tele vagyok tervekkel.

Arra azért rákényszeríti az embert a kerek szám, hogy végiggondolja, mi az, ami eddig kimaradt az életéből.
Z. T.: A szilveszter is mindig rádöbbenti az embert, végig kellene néznie az előző éven, de aztán senki nem teszi. Lehet, hogy nekem is számvetést kellett volna csinálnom, de ez csak annál működik, aki rendszerezve éli az életét. Én nem tudom, hány kötetem jelent meg, hány díjat kaptam és hány kudarcom volt az elmúlt negyven évben, vagyis olyan lenne nekem egy összegzés, mintha egy nagy szalmaboglyát kellene szálanként szétbontanom. Nem vagyok hajlandó azon tűnődni, hogy milyen helyet töltök be a magyar irodalomban. Azt tudom, hogy elérkeztem egy pontra, csöppet se céltudatosan, ide sodort a tehetségem, ha van ilyenem, és innen folytatom tovább. Egyébként is, csináltam én mindent életemben, mindig azt, amihez kedvem volt.

És mindezt mindig költőként teszed.
Z. T.: Ez egy nagyon kényelmes bújócska a részemről. Mert bár tanítottam drámapedagógiát, írtam három regényt, rengeteg prózát és verset, de amikor ezeknek a műnemeknek a szabályosságát számon kérik rajtam, csak feltartom mindkét kezem, és azt mondom: én költő vagyok, és rám nem vonatkoznak a műnemek szabályai. Én például olyan drámákat írok erőszakról, fájdalomról, veszteségről, amelyek tele vannak költészettel. A nyelv és a cselekmény között pedig ezáltal sokkal nagyobb feszültség teremtődik, ami nem igazán jellemző a drámai szerkezetre. Amikor pedig a Papírváros regényciklust írom, van, hogy egy mondat tíz-tizenöt oldalon keresztül tart, és nincs pont a végén akkor se, amikor befejeződik. Ez pedig nemcsak számomra hatalmas és el nem mondhatóan izgalmas szellemi kaland, hanem az olvasónak is, aki követni akar. Az én drámáimban és regényeimben nemigen van cselekmény sem, még ha az emberek megerőszakolják is egymást és másokat, mert nálam a cselekmény maga a nyelvi megformálás.

Vagyis az a szabály, hogy nincs szabály. Ezért nem csatlakoztál soha semmilyen szövetséghez vagy szervezethez?
Z. T.: Soha nem volt szándékomban semmilyen csoporthoz csatlakozni, ahol azonos irányzatot vallanak. A kezdetekkor népies szürrealistának hívtak, amikor ezt a sikerek ellenére meguntam, elkezdtem avantgárd formákkal, képversekkel, vizuális költeményekkel, happeningekkel foglalkozni, és amire ebben is valamiféle vezéralaknak kezdtek tekinteni, azonnal elkezdtem szinte romantikus versciklusokat írni. Most meg már összevissza írok mindent, ami eszembe jut, nehogy véletlenül besoroljanak valahova. Nem szeretem a skatulyákat.
hirdetés

Színházhoz azért sokszor tartozol.
Z. T.: Ez nagyon más dolog. A színház számomra két dolgot jelent: megélhetést és szenvedélyt. Ha morbid akarok lenni, csak az utcalányok élnek a szenvedélyükből, az emberek általában a munkájukat nem szeretik szenvedélyesen. A színház valószínűleg minden másnál izgalmasabb és nem azért, mert szépek és fiatalok benne a színésznők, hanem mert a teremtésnek egy olyasfajta másolata zajlik a színpadon, ami sehol máshol nem tapasztalható. Izgalmas az is, hogy mindig valamilyen más állapotban talál meg a megrendelés, így soha nincs két egymáshoz hasonló darabom. Drámát írni egy szellemi sakkjátszma. Mert ha azt mondja Tolsztoj: Anna Karenina én vagyok, akkor a színdarabírónak az összes szereplővé kell válnia írás közben, ő a gonosz, ő újul meg, ő szeret, őt hagyják cserben. Mindent meg kell élni belül, hogy meg tudd írni. Valamiféle skizofrén érzés ez.

Akkor elég sok szörnyűséget élsz meg saját írásaid által…
Z. T.: Nagyon gonoszul tudok bánni magammal, de megéri.

Pláne, ha keménykötésben látod viszont a műveidet…
Z. T.: Fekete Péter, a Jókai Színház zseniális szervező igazgatója, aki tulajdonképpen egy öt­let­bom­ba­gyá­ros, kitalálta, hogy mivel én nem vagyok egy önünneplő alkat, rendez nekem egy ünnepet a Szarvasi Vízi Színházban. Huzella Péter zenekart verbuvált, a színészek verseket és köszöntőket mondtak, és az est csúcspontján egy hajón áthúztak egy nagy csomagot, melyben benne volt száz példány egy kötetből, melyet hatéves békéscsabai színházi pályafutásom tiszteletére adtak ki hat drámával, színlapokkal, előadásfotókkal, kritikákkal. Nagyon meghatódtam azon, hogy egy színház ennyire megbecsüli a dramaturgját, házi szerzőjét, és gondol arra, hogy egy ilyen gyönyörű kiadvánnyal lepje meg. Ez jó visszajelzés arról, hogy a legjobb helyen vagyok.

És készülnek az újabb darabok is.
Z. T.: Három bábszínházi darabból egy már készen van, és tartozom az ötrészes regényfolyam két könyvével is. De csomó más elvégezetlen dolgom van még, hiszen az utóbbi tíz évben nagyon sok megrendelésem volt, most pedig szeretnék egy kicsit többet foglalkozni a saját dolgaimmal.

Pláne, ha teszel megint egy felelőtlen kijelentést arról, hogy mire készülsz…
Z. T.: Annyira okos lettem azóta, hogy a Papírvárost benyaltam, hogy most már azt se ígérem meg, ami biztos.

vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor