Interjú
Minden, amit megéltem, beépült
2014-09. szám / Szepesi Krisztina
Pogány Judit szeptember 10-én ünnepelte 70. születésnapját, de ez fikarcnyit sem zavarja, hiszen rengeteget játszik. Az évadban először szeptember 12-én lépett fel új szerepben a Rózsavölgyi Szalonban, Grecsó Krisztián Mellettem elférsz című regényének színpadi adaptációjában, ahol azonnal beleszeretett a darabbéli összes karakterébe.
Grecsó Krisztián azt mondta, már az olvasópróbán meglátta benned a nagymamát, aki a regényét inspirálta.
P. J.: Szerencsére olyan típusú színész vagyok, hogy ha megérint a szerep személyisége, nagyon könnyen belehelyezkedek. Montágh Imre, aki Kaposvárra járt le beszédórákat tartani, például azt mondta egyszer, hogy egy színésznek legalább úgy kell tudnia beszélni, mint nekem, mert minden szerepnél a személyiségnek megfelelő stílusban, esetleg annak beszédhibáival beszélek. Ez azért is volt nagy dicséret, mert én egész életemben rosszul beszéltem, pöttyögök, pattogtatok, csicsergek, és az sz betűim is világosak, nem elég kemények, vagyis a hibák mindig túlsúlyban voltak, de a szerepbeli személyiség beszédstílusa legyőzte azokat. Valószínűleg azért tudtam mégis a pályán maradni és ért az a boldogság, hogy az ország legcsodálatosabb rendezői rendszeresen dolgoztak velem, hogy az empátiakészségemet élvezettel használták, és mertek rám bízni nagyon kemény feladatokat. Egyébként a szöveget szeretem előre megkapni és elolvasni, így az olvasópróbán már érzem, ha megérint az anyag. Ennél a darabnál mindegyik szerepet már első olvasáskor nagyon megszerettem. Klárika anyja a legkisebb szerepem ebben az előadásban, egy kőkemény vidéki asszony, aki a család renoméját óvja, de Juszti mama szerepe is gyönyörű, aki egy életen át állhatatosan tartja egyben a családot, és mindig minden helyzetet megment. Érdekelnek ezek az önfeláldozó karakterek, hiszen a mi családunkban is ott volt Eta, aki egész életében értünk élt. A harmadik szerepem a darabban Zách Éva, aki egy fiatalkori rossz döntése miatt magányosan éli időskorát, ez az állapot is fontos számomra. Mindegyik érzelmileg gazdag, igazi jó szerep, tudok velük mit mondani.
Mondtad is, hogy annyi minden történt az életedben, hogy nincs az a szerep, amibe ne tudnál belehelyezkedni.
P. J.: Hát van mihez visszanyúlnom, de ezek nem tudatosan zajlanak. Minden, amit megéltem, beépült, valahol ott van mélyen, csak egy helyzet kell hozzá, hogy előjöjjön. Sokszor játszom úgy, hogy az édesanyám vagy a nevelőanyám a szerep mögött van, de soha nem készültem erre tudatosan, csak rajtakaptam magam, hogy mennyire hasonlít rájuk, amit csinálok.
Ebben az esetben ráadásul a regény valós eseményeken alapul.
P. J.: Ezek a témák mozgatnak és szorongatnak meg a legjobban. Nem is lehet másra gondolni, annyira világít az anyagból, hogy nagyon sok valóság van a történetek mögött.
A lelkesedésed határtalan és egyáltalán nem látszik a 70 év…
P. J.: A Jógyerekek képeskönyvét például nagyon-nagyon szerettem, amiben egy igazán groteszk figurát játszhattam, legidősebbként a legkisebb gyereket, de kicsit mégis hálás voltam, hogy végül lekerült a műsorról, mert az előadás elején hason fekve a függöny alól kellett előbújni, aztán a sötétben nagyon gyorsan kellett kiszaladni egy kis ajtón, és a felálláshoz bizony már az ügyelő segítségét kellett kérnem. Folyamatosan érzem, hogy már nem olyan „frissek” az ízületeim, mint régen, de mivel nagyon szeretek játszani, a nehezebb pillanatokat is meg akarom oldani, amit pedig az ember nagyon akar, azt valahogy megoldja. | hirdetés
 |
|
Mindig mondtad, hogy a szakmai elismerések számodra a legfontosabbak, pedig a díjak javát már megkaptad.
P. J.: Biztos, hogy a legtöbb színészt nem a díjak megszerzése hajtja. Például nagyon sokáig nem kaptam Kossuth-díjat, mert ha az ember nincs társulatnál, nem is nagyon figyelnek rá, hogy hol tart szakmailag. Mikor aztán az Örkényhez szerződtem és pár évet ott töltöttem, Mácsai Pali volt az első ember, aki gondolt erre, és felterjesztett. Mindig minden képességemmel azon voltam, hogy nagyon jól dolgozzak, miközben tény, hogy a szakma elismerése fontosabb számomra, mint az úgynevezett közönségsiker. Épp ezért nagy örömmel veszek részt kemény dolgokban, amiknél kevés remény van arra, hogy majd a széles közönség körében is sikere lesz. Ilyen nagy ajándék a pályámon a Pedig én jó anya voltam című előadás az Örkény Színház és a Pinceszínház koprodukciójában. Annak ellenére, hogy kőkemény darab, döbbenetes fájdalommal és teljesen egyedül játszom, már a kilencedik évadot kezdjük.
Az Örkényben tavaly 12 futó előadásban játszottál, de lesz ebben az évadban is új szereped.
P. J.: Bagossy Lászlóval a Tartuffe-ben dolgozom majd, Pernelle asszonyt játszom, aztán az évad második felében Ascher Tamás rendez egy új darabot, melyet Székely Csaba direkt a mi társulatunkra írt arról, hogy milyennek látnak minket a határon túlról. Előtte pedig novemberben a Centrál Színházban kezdek próbálni Gigor Attilával a Leenane szépében.
Olyan nagy szerelemmel beszélsz mindig az Örkényről, ha szóba kerül, mintha Kaposvárról mesélnél.
P. J.: Ha most ugyanolyan fiatal lennék, mint Kaposváron voltam, itt se lehetne nélkülem produkció, és éjjel-nappal szívesen próbálnék. Valaha azt hittem, Kaposvár után már soha nem fogok tudni sehova kötődni. Szabadúszó voltam már, amikor megnéztem Mácsai Pál Azt meséld el, Pista! című előadását, óriási élmény ért, éreztem, hogy ezzel az emberrel tudnék és szeretnék is együtt gondolkodni. Amikor pedig pár év múlva megkeresett azzal, hogy Ascher rendez náluk két Ionesco-egyfelvonásost, és meghívna vendégként, már nem volt kérdés, hogy megyek. Mikor pedig mondta, hogy amint lesz hely a társulatban, le is szeretne szerződtetni, azonnal igent mondtam. Olyan volt, mint egy robbanás, egy másodperc alatt kötődtem. Az első munkám után már nem is tudtam volna elmenekülni lelkileg. Néha úgy érzem, fojtogat az érzés, annyira szeretem őket. Ha nem vagyok benne egy produkcióban, akkor is kíváncsi vagyok rájuk. Azokon a bemutatókon is mindenem szétfeszül a drukkolástól, a szeretettől és az izgalomtól.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
