Impresszum | Előfizetés  
  2024. március 29., péntek
Auguszta

 
 
Nyomtatható változat
Interjú
Alulnézet
2014-10. szám / Bóta Gábor

A színikritikusoktól életműdíjat kapott Fodor Tamás szereti alsó „gépállásból” figyelni a dolgokat.

Az a színész, akit a Rosencrantz és Guildensternben játszol, olyan értelemben hasonlít hozzád, hogy kívülállóként nézi azokat, akik nagyon alkalmazkodnak másokhoz, a hatalomhoz. Ő próbál nem al­kal­maz­kod­ni, miközben azért neki is meg kell élnie. Ez sok te­kin­tet­ben nem hasonló ahhoz, ami veled is történt?
F. T.: Valóban sokszor kívülállóként figyelem a körülöttem zajló ese­mé­nye­ket, de, ha kell, beavatkozom. A Rosencrantz és Guildensternben a színészkirály mint művész kiszámítja, mi következhet be egy vég­ze­te­sen tragikus történet látszólag vétlen résztvevőivel. Nem véletlenül mondja Guildenstern, hogy „Ez az egész egy lezajlott história”. Na­gyon izgalmas játék Tom Stoppard részéről, hogy apellál arra, amit mindenki tud Hamlet történetéből, és csak ketten nem tudnak rajta kiigazodni: Rosencrantz és Guildenstern, a két kisember, miközben igenis tevékeny részt vállalnak az eseményekben, ahogy a Színész mondja: „El kell jutnunk addig, hogy mindazok, akik halálra vannak kijelölve, meg is haljanak”. Érzem a párhuzamot a jelennel: ma is sokan végrehajtói olyasvalaminek, aminek nem látják a végét, pedig érezhetnék, hogy hasonló folyamatok már lejátszódtak az életükben, őseik életében, hogy mennyi minden ismétli kísértetiesen önmagát. És a két kisember hiába kapaszkodik, Rosencrantz hiába panaszolja: „Nem tudjuk, mi folyik, és mi a szerepünk”. A Színész ironikusan jegyzi meg: „Nem lehet végigjárni az életet, hogy minden fordulónál firtatni kezdjük a helyzetünket”. Cinkosokká válnának egy jogfosztott fiatalember, Hamlet elleni retorzió végrehajtásában, ha Tom Stoppard darabjában nem történne meg az, hogy saját kelepcéjükbe esnek, és előbb pusztulnak el, mint Hamlet.

Szokták mondani, hogy két alapvető színésztípus van, az egyik, aki belebújik a szerepébe, a másik pedig, aki magához igazítja. Te az utóbbi vagy?
F. T.: Minden szerep, amit játszom, hasonló hozzám, illetve hogy ha nem hasonló, akkor igyekszem a magam vonásait felismerni benne. Darvas Iván egyszer, amikor a Stúdió K-ban színészekkel in­ter­jú­so­ro­zatot csináltam, amelyben vallottak a színészi mesterségről, azt mondta, esze ágában sincs senki bőrébe belebújni, és azt sem hiszi, hogy önmagát kellene megmutatni a színpadon, van ellenben egy élőlény (szerep), ami benne növekszik, mint anyában a gyerek. Mire vége a próbafolyamatnak, úgy gondolja, hogy az az ő teremtménye. Belőle lett, hasonlít is rá, és mégis más.

Ez azt jelenti, hogy gyakran nagyon meglepődsz, hogy mi jön ki belőled?
F. T.: Igen, általában meglepődöm. Különösen, ha csak színész vagyok, és nem én rendezem a produkciót. A rendező, akár Szikszai Rémusz vagy éppen Kárpáti Péter, akivel most dolgozom, csak akkor tud nekem érvényes utasítást adni, ha ehhez én is hozzáteszek valami. Ez olyan, mint a csip-csip csóka játék. Tehát ő is mar egyet, én is marok egyet.

Amikor a Színészkirályt próbáltad, min lepődtél meg?
F. T.: Hogy sokáig nem tudtam vele mit kezdeni. Hiszen a fő hangsúlyt Stoppard is és a rendező, Rémusz is a két mellékszereplőre teszi, akik ebben az esetben főszereplőkké lépnek elő. Én szeretem ezt az alsó nézőpontot. Amikor 1996-ban, a Stúdió K újjáalakulása után a Mátyás utcai színházat megnyitottuk, a gyerekdarabot követően az első bemutató Csáth Géza Zách Klára című műve volt. Ennek megértésében komoly segítséget jelentett, hogy Csáth maga írt egy novellát, és ebben az ajtónálló szemszögéből láttatja a Zách Klárát és apját legyilkoló király működését. Az akkor bemutatott változatunk is két halottmosó dialógjával kezdődött. Izgatott, hogyan lehet alsó gépállásból végigélni a történeteket.

És tudod te alsó gépállásból nézni az eseményeket, miközben egy alternatív színháznak voltál a vezetője, és vagy még mindig a színésze, rendezője, ahová azért zömében mégiscsak entellektüel közönség jár?
F. T.: Ők szintén alulról nézik a történéseket.
hirdetés

Afelé megyünk, olyan helyzetbe kerülünk, hogy egyre inkább.
F. T.: Egyre inkább. A ma értelmisége nem tud tevőlegesen részt venni az eseményekben, persze van véleménye a világról, mint ahogy az általam játszott Színészkirálynak is. Keserű és humoros véleménye van, hiszen a humor menti meg az embert a szellemi haláltól. Borzasztó lenne a beletörődés.

Amikor Erzsébet királynőt játszod, azért muszáj, hogy felülnézetből is láss. Miközben a nőnek is elő kell jönnie belőled. És azon is meglepődhettél, hogy mennyi nő van benned.
F. T.: És az egész darabban mennyi nő van! Az ellenfeleim is nők, Stuart Mária és Medici Katalin. Shakespeare kora furcsa vad, barbár kor. Nagyon kemény nők vezették az országokat, és gyilkolták le egymást. Tehát ebben az esetben nem is annyira a nő az érdekes, mint inkább az a vezetési taktika és stratégia, amivel ezek szövetséget kötve, de átejtve egymást működtek.

Azért voltál gyakran a színházi élet perifériáján, mert olyan volt a politikai-társadalmi helyzet, hogy csak így maradhattál független, vagy az alkatodból is fakad, hogy te nem feltétlenül, mondjuk, a Vígszínházban akartál játszani.
F. T.: Azért én a József Attila Színházban kezdetem a pályát, és főrendezője voltam a szolnoki színháznak. Tehát része voltam a hierarchiának. Nem mindenáron szeretnék kivonulni a struktúrából, de ha tarthatatlan a szellemi függetlenségem, átlépem a határt, elvonulok egy szigetre.

Illetve teremtesz magadnak egy szigetet.
F. T.: Olyan helyet keresek, ahol, hogy Lucifert, a fényhozót idézzem: „egy talpalatnyi föld elég nekem. / Hol a tagadás lábát megveti”. A világosság, a kritika, a tagadás testvérek, kéz a kézben járnak. Ahol ezt meg lehet tenni, ott megpróbálom megtenni. A sötétség leküzdéséhez viszont szükségem van legalább akkora szabadságra, hogy ha kell, léphessek egyet. Rosszabbat nem tudok képzelni, mintha valaki a pillanatnyi helyzet áldozata, és ebbe szó nélkül beletörődik.

Utaltál arra, hogy ismétlődnek bizonyos helyzetek. A Marczibányi téri Művelődési
Központban egy előadás szünetében együtt ültünk, és már nem tudom, hogy te mondtad Ascher Tamásnak, vagy ő neked, hogy „idős korunkra megadatott nekünk, hogy újra szabadságharcosok lehessünk”. Szabadságharcosnak érzed magad?
F. T.: Inkább olyannak, aki önként nem dugná a kezét hurokba. Nem harcolok minden pillanatban, de ha látok valamit, ami mellé oda lehet állni, akkor a magam szerény eszközeivel odaállok, legyen az egy tüntetés, szegényszínház, érdekes kezdeményezés vagy egy költő jobb megismertetése. Így érzem szabadnak magam. Amúgy egzisztenciálisan túl „szabad” vagyok. A pénz, az kellene, de hát a pénz mellé jár a póráz is.

vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor