RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. október 19., csütörtök
Nándor

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Kíváncsiak vagyunk
2015-01. szám / Kádár-Dombi Katalin

Lábodi Ádámmal, a székesfehérvári Vörösmarty Színház színművészével beszélgettünk.

Bár még csak néhány napja indult az Amadeus próbafolyamata, kér­lek, mesélj róla egy kicsit.
L. Á.: Nagyon szeretek Hargitai Ivánnal dolgozni: frissen gondolkodik a színházról, a darabról, rólunk. Van köztünk valami olyan bizalom, amely elengedhetetlen egy ilyen méretű munkához. Gyakran mondják a színészeknek, hogy milyen szerencsés az, ha valaki egy szerephez elő tudja bányászni magából a kapcsolódási pontokat. Ebből a szempontból fura Amadeussal „dolgozni”. Nagy vállalás... Meg kell keresnem magamban a zsenit? Vagy az utolérhetetlen zeneszerzőt, színészt vagy bármit, ami ekkora horderejű? Jelen pillanatban még na­gyon keresgélek, de hatalmas ajándéknak érzem, hogy foglalkozhatok vele.

Mindig megkeresed a kapcsolódási pontot, amely közös benned és a szerepben?
L. Á.: Nem mondom, hogy minden egyes szónak, mondatnak, érzésnek már elő kellett fordulnia az életemben, de muszáj találni valami közöset. Még akkor is, ha egy sorozatgyilkosról beszélünk: az indíttatást, a düh morzsáját vagy szikráját kell előbányásznom magamból. Ha csak egy apró gondolatban is, de megszületik bennem az érzés, akkor vagyok jó úton.

Általában nem szeretik a színészek, ha megkérdezik tőlük, melyik a kedvenc vagy legmeghatározóbb szerepük. Te hogy vagy ezzel?
L. Á.: Nyilván A csárdáskirálynő, A fösvény vagy bármi más is megtalálhatott volna rosszkor, de úgy érzem, jókor találtak meg ezek a szerepek. És mázlim van ebben az évadban is. Sok olyan feladatot kapok, amelyek súrolják az álomszerep határát. De nem szeretem ezt a szót, mert ha most (a szó mindkét értelmében) eljátszom az álomszerepeimet, mi lesz velem utána. Jó esetben minden karakterben talál az ember valamit, amiért szereti. Furcsa, mert ebben az évadban éreztem meg először, hogy milyen jó is az, ha egy előadást sokszor lehet játszani. Tényleg mindig meg lehet újulni benne. Eddig úgy éreztem, hogy még nem keresgélhetek. De most már rettentően jó, ha úgy tudok kijönni egy előadásról – legyen az a harmadik vagy a tizenötödik –, hogy amiről tegnap azt gondoltam, nem sikerült, ma összejött, és nem baj, ha ma elrontottam valamit, hiszen holnap majd jobban figyelek rá. Emiatt rettenetesen élvezem a színházat. Kezdek kicsit jobban fölszabadulni. Most érzem azt, hogy egy olyan társulatban, alkotóközösségben vagyok, ahol ennek van tere, ahol kíváncsiak vagyunk egymásra. Megvan a kölcsönös bizalom, tudjuk, hogy bártan kipróbálhatunk dolgokat, hiszen a darabon és a jó ízlésen belül maradunk. Nagyon jó évad ez.
hirdetés

Amikor 2011-ben A csárdáskirálynő Edvinjeként először léptél a Vörösmarty Színház színpadára, sejtetted vagy remélted, hogy egyszer itt leszel társulati tag?
L. Á.: Igen. Nyilván jó úgy megérkezni valahová, hogy nem egy apró szerepet játszik el az ember. Biztos vagyok benne, hogy egy végzős főiskolás úgy érzi, hogy már nagyon sokat tud, és erős benne a bizonyítási vágy. Ha valaki olyan helyre kerül, ahol évekig nem kap lehetőséget, az nemcsak a lelkét, az ambícióját is megöli. Ilyenkor muszáj váltani. Azt mondják, oda kell menni, ahol feladat van. Főleg az elején. Remélem, sokaknak megadatott az, ami nekem: jó darabbal érkezni jó emberek közé.

Az Őfelsége komédiásában egyszer csak behoznak a színpadra egy csembalót, majd jó néhány jelenettel később előbújsz belőle. Milyen érzés odabent ücsörögni?
L. Á.: Kicsit elvesztem odabent az időérzékem. Talán hosszabbnak tűnik, mint valójában, de nincs vele semmi baj, mert nem egy szorongatott pozícióban kell végigszenvednem a jeleneteket. Érdekes, mert így van az előadásnak egy része, amelyet rádiójátékként élek meg. Hallom, hogy mi zajlódik a színpadon, de semmit nem látok. Hallom Gáspár Sanyit és Tóth Ildit, hallom, hogy mikor megy nagyon jól az előadás. Egész egyszerűen a hangokból érzem, hogy mikor lehet „hasítani” odabent a levegőt. De azért jó kijönni, és bekapcsolódni az előadásba.

Mi volt a legextrémebb vagy legkülönlegesebb helyzet, amelybe egy szerep miatt belekerültél?
L. Á.: A Mester és Margaritában van egy közös jelenetem Egyed Attilával, amely az elmegyógyintézetben játszódik. Kényszerzubbonyban le vagyok szíjazva egy baromi nagy székhez, nem tudok mozdulni, és ez… állapotot teremt. A jelenet a második felvonás elején van. Általában már szünetben beülök. Jó az üres színpadon, mozdulatlanul eltölteni néhány percet. Nyilván azt is lehetne, hogy egy másodperccel a függöny szétnyitása előtt szíjaznak oda, valószínűleg akkor is működne a jelenet. De így talán jobb. Ez nem önsanyargatás, hanem egész egyszerűen meg kell érkezni valamibe, és ez nem feltétlenül megy egyik percről a másikra. Szerintem nincs ebben semmi ciki. Ki így csinálja, ki úgy. Ugyan már! Csak be kell menni és csinálni! – állítólag Törőcsik Mari ezt mondja azokra a színészekre, akik előadás előtt vagy szünetben annyira hordozzák már a szerepüket, hogy hozzájuk sem lehet szólni. Ez biztosan így is van. Vannak olyan előadások, ahol talán én is így teszek. De van, amikor kifejezetten jólesik a csend, az egyedüllét.


vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor