RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. május 28., vasárnap
Emil, Csanád

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Itt van a munkám és a családom
2014-01. szám / N. N.

Shoko Nakamura a világ nagy balettszínpadai után ettől az évadtól a Magyar Nemzeti Balett szólistájaként mutatkozott be A diótörőben, február 22-től pedig a híres Lehár-operettből készült, hazánkban még soha nem játszott

A víg özvegy című „vígbalettben” lép fel.
S. N.: Hatéves voltam, amikor a szüleim először vittek el minket a húgommal balettórára, mert azt gondolták, fontos, hogy egy lánynak szép legyen a teste és a tartása. Én akkor még semmit sem tudtam a balettról, nem is különösebben érdekelt.

Mikor érezted először, hogy ez lesz az életed?
S. N.: Eleinte sokat játszottunk az órákon és tetszett a szép ruha is, de talán akkor kezdtem először álmodozni a táncról, amikor megkaptam az első spicc-cipőmet. Egészen fantasztikus érzés volt először spiccre állni. Magasnak és szépnek éreztem magam. Annyira beleszerettem, hogy onnantól kezdve a spicc-cipőmmel aludtam. Tízéves koromban volt az első balettversenyem Japánban. Amikor színpadra lépés előtt belenéztem a tükörbe és megláttam magam a gyönyörű vörös kosztümben, a hajamban egy óriási rózsával, szépen sminkelve, alig hittem el, hogy ez én vagyok. Akkor éreztem először, hogy különleges vagyok attól, hogy táncolok. Mintha mesevilágban lettem volna.

Később aztán volt egy verseny, a Prix de Lausanne, ahol ösztöndíjat nyertél. Utána pedig már meg sem álltál, jött Stuttgart, Bécs és Berlin. Mindenhol egyre több lehetőséget kaptál. Miért léptél mégis mindig tovább?
S. N.: A tehetségen kívül a szerencse is nagy szerepet játszott nálam. A lausanne-i versenyen például leestem a színpadról tánc közben. Azt hittem, nincs tovább, mégis folytathattam, aztán meg is nyertem a versenyt. Ennek köszönhetően kerülhettem a stuttgarti John Cranko Balett Iskolába, ahol – megint csak szerencsémre – találkoztam Ute Mitreutter-Russóval, balettmesteremmel, aki, amikor először meglátott táncolni, megkérdezte, hol tanultam eddig, mert szörnyű, amit csinálok. Azzal szembesített, hogy kemény munka vár rám, mert az ázsiai testalkatom, a lábaim nem a legmegfelelőbbek a baletthez, de ha fejlesztem az adottságaimat, és megtanulom használni azt, amim van, lehet belőlem balerina. Az ő kezei alatt töltött két év nagyon meghatározó volt a karrierem szempontjából, mert kihozta belőlem a maximumot. Ennek ellenére azután sem volt nyílegyenes a pályám, hiszen mielőtt Bécsbe szerződtem, súlyos sérülésből kellett felépülnöm, így a karban kezdtem meg a munkát, hogy fokozatosan hozzam vissza magam a legmagasabb színvonalra. Nem sokkal később aztán megkaptam életem első szólista szerződését. Hat év alatt a legnagyobb szerepeket táncolhattam el. Ekkor Harangozó Gyula került a társulat élére, aki megváltoztatta a repertoárt, én pedig pontosan akkor kezdtem gondolkodni: váltanom kellene. Felhívtam Berlinben Vladimir Malakhovot, aki örömmel fogadott. Csodálatos társulat volt ott, sok fantasztikus szólistával, úgyhogy meg kellett mutatnom, én is elég jó vagyok. Akkoriban egy kicsit elfelejtettem, mit is jelent a balett igazából, és csak a versenyt láttam benne, a bizonyítási vágyat. Lassan azonban megértettem, hogy meg kell találnom az én saját balettemet, és azt kell táncolnom. Hat év után újra úgy gondoltam, itt az ideje egy újabb váltásnak.

Hogy kerültél a budapesti Operába?
S. N.: Solymosi Tamás hívott fel, hogy új társulatot épít itt, és szeretne engem is szerződtetni. Csodálatosnak találtam az óriási klasszikus repertoárt, hiszen egész Európában nincs most ehhez hasonló. És mivel Bécsben már táncoltam Tamással, bíztam benne, és szívesen jöttem.

Milyenek voltak az első napok?
S. N.: Mindenhol, ahol eddig voltam, nagyon nemzetközi volt a társulat, itt pedig javarészt magyar táncosok vannak, ami elsőre nem könnyítette meg a kommunikációt. De a közös munka során szép lassan megnyílunk egymás felé, és már most nagyon sokat tanultam, hiszen minden társulatot egy kicsit más stílus jellemez.
hirdetés

Van különbség munka és munka közt?
S. N.: Bécsben olyanok voltunk, mint egy család, Berlinben viszont mindennap egy kicsit meg kellett küzdeni a pozícióért. Itt most olyan sok az új információ és feladat, hogy nincs is időm ezen gondolkodni. A diótörő volt az első előadásom itt, most pedig új darabra készülünk: A víg özvegyet az Erkel Színházban mutatjuk be február 22-én.

Mondják, hogy a japán táncosoknak gondot jelent a művészi kifejezésmód a színpadon. Nálad is volt ezzel probléma?
S. N.: Japánban a technikai tudásra fektetik a hangsúlyt, ezért is mondta nekem Stuttgartban a mesternőm, hogy nem csak az a fontos, hogy milyen magasra emelem a lábam, mekkorát ugrok, vagy épp hányat tudok forogni. Japánban nem tanultuk meg, hogyan használjuk a tudásunkat úgy, hogy azzal érzéseket fejezzünk ki. Ez azért is van, mert ott mindenki kicsit zárkózott, és soha nem lehet tudni, ki mit gondol. Európában tanultam meg az érzelmek kommunikációját, amit most már a színpadon is kamatoztatni tudok. Az életben pedig éppúgy fontos ez, mint a színpadon, hiszen ha megnyílok az emberek felé, ugyanazt vissza is kapom.

Az új bemutatóban sok lehetőséged lesz megmutatni az érzéseid, hiszen A víg özvegy némi konfliktuson túl azért nagyon vidám, humoros darab.
S. N.: Eddig leginkább tragikus szerelmi történetekben szerepeltem, mint például a Rómeó és Júlia. Ez új nekem, de nagyon érdekes feladat. Ez a munka is úgy kezdődik, mint mindegyik, s csak később, amikor már felépítettük a koreográfiát, kezdjük el megtölteni a szerepeinket élettel, ebben az esetben pedig vidámsággal.

Nem hiányzik az otthonod?
S. N.: Korábban volt honvágyam, de most már nincs. Erősnek érzem magam, hiszen itt van a munkám és a családom.





vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor