Impresszum | Előfizetés  
  2024. április 18., csütörtök
Andrea, Ilma

 
 
Nyomtatható változat
Páros interjú
Folyamatosan kockáztatunk
2015-02. szám / Szepesi Krisztina

Benkó Bence és Fábián Péter 2010-ben alapított társulatot, amikor másodévesek voltak a Kaposvári Egyetemen. Innen a név: k2 Színház. Több sikeres előadás után az Orlai Produkció támogatásával bemutatják a Csehov Platonovja nyomán készült Apátlanokat

a Hátsó Kapuban március 1-jén, méghozzá a két társulatvezető rendezésében és átiratában. A fiatal színházcsinálók hisznek a kísérletezés igazságában és abban, hogy mindig lesz valami, ami idegesíti őket annyira, hogy előadást csinálhassanak.

Miért a Platonovot választottátok, amikor rengeteg kortárs darab szól a mai problémákról?
B. B.: Még nem dolgoztunk Csehov-szöveggel, de megvolt bennünk az igény, hogy egyáltalán találkozzunk a munkásságával, és lássuk, elbírunk-e vele. És azért a Platonov, mert ez az a darab, ami tele van mi korunkbeli fiatalokkal, akiknek nagyon mai problémáik vannak. Ezért az idősebb szereplőket egy kivételével ki is húztuk, de ezen és az orosz sajátosságokon kívül nagyon nem kellett átalakítanunk a szöveget. Ha jól működik, fel sem tűnik majd, hogy az 1800-as években íródott. Egyszer egy zenész ismerősöm mondta, hogy azért játszanak feldolgozásokat, mert ha azokat már egyszer valaki nagyon jól megírta, minek írjanak ők újat. A Platonov pedig annyira pontos, hogy ilyet biztos nem tudtunk volna írni.
F. P.: Ez egy univerzum, egy iszonyatosan szerteágazó, hatalmas monstrum. Nagyon sok dologról szól egyszerre, ami lehetőséget ad arra, hogy mindenki megcsinálja a saját Platonovját, kiragadva belőle azokat a dolgokat, amelyek a saját korára reflektálnak.

Mi volt számotokra fontos benne?
B. B.: Platonovék is nemrég végezték el az egyetemet, mint mi, ugyanabban az élethelyzetben vannak, a nagybetűs élet kapujában, rengeteg döntéshelyzet előtt. Nem nagyon segít nekik senki, nincs előttük olyan példa, amit követni tudnának, mindenki a másiktól reméli a segítséget. A mi generációnk is csak odaáig jut el, hogy felismerje, ez így nem jó, de nem teszünk semmit, és nem találunk megoldásokat, ahogy az előadással sem akarunk állítani, csak láttatni, ahogy maga Csehov is.

Ti azért csináltatok valamit, hiszen alapítottatok egy társulatot.
B. B.: Eddig az egyetem szárnyai alatt lehetett dolgozni, vagyis ez az első olyan évadunk, amikor azzal szembesülünk, magunknak kell csinálni mindent. Ha most kellene elkezdeni, talán bele se vágnánk. Vagyis ez egy vízválasztó, hogy tudunk-e magunk boldogulni, mi­köz­ben nem látjuk, hogy kit vagy mit kellene követnünk.
F. P.: Ahhoz, hogy építkezni tudjunk, kellene egy értékrend, egy példa, de ilyen nem nagyon van. És ez a fajta tanácstalanság nemcsak a színházról vagy a mi társulatunkról szól, hanem egy egész ge­ne­rá­cióról. Ennek a fejnélküliségnek nagyon jó példája a Platonov.

Azon nem is gondolkodtatok, hogy színházhoz szerződjetek?
B. B.: Az utolsó évben mi arra kaptunk lehetőséget, hogy a k2 legyen a gyakorlatunk, de volt, aki elment színházba, és épp ezért leültünk mindenkivel, hogy elmondjuk, ez csak akkor fog működni, ha mindannyian ugyanannyi energiát fektetünk bele, és ez lesz mindenkinek az elsődleges. És ők azt mondták, hogy igen, csináljuk.
F. P.: De senki nincs leszerződtetve, jogilag senkit nem köt semmi, csak az adott szó. Sokan fix álláslehetőséget adtak vissza kőszínháznál, vagyis nagyon nagy gesztusokat tettek a csapat felé, ami óriási összetartó erő, hiszen mindenki a saját ügyének érzi, hogy egyben maradjunk.

Ritka az, hogy két ember ilyen jól tud együtt dolgozni vezetőként és társrendezőként is. Ennyire egy rugóra jár az agyatok?
B. B.: Épp az a jó, hogy nem, és ütköztetni tudjuk a gondolatainkat. Amikor készülünk egy előadásra, a cél közös, de Petyával végigvitatkozzuk az első időszakot, hogy aztán a próbán már azt kapják a színészek, amit mi megbeszéltünk. Ez nem rendezői színház, ahol mi ketten meg akarjuk valósítani magunkat, hanem műhely jellegűen működnek a próbák, ahol inkább moderáljuk az elemzéseket, és segítünk terelgetni a dolgokat a helyes irányba. Ha nagyon magunkat akarnánk előtérbe helyezni, akkor ez nem működne.
F. P.: Persze ha a színházi ízlésünk és a világlátásunk nem lenne nagyon hasonló, valószínűleg belefulladnánk a sok vitatkozásba. Mindig azt kérjük a színészektől is, hogy a nagy egészben gondolkodjanak, és ne csak a saját szerepükkel legyenek elfoglalva, hogy a végén olyan előadás alakuljon ki, amely mindenkinek ügye.
hirdetés

A Dohány utcai Hátsó Kapu nagyon közvetlen, intim tér.
B. B.: Az alapelképzelés mindenképpen az volt, hogy jobban artikulálható, hogy rólunk szól ez a dolog, ha ezt a beszélgetős közeget meg tudjuk teremteni. Ez színpadon nem tudna így megvalósulni, és örömmel fogadtuk, hogy befogadtak ide minket. Nagyon nehéz olyan közeget találni, ahol ennyire értik, hogyan működik egy próbafolyamat.

Mennyire tudtok pénz és állandó helyszín nélkül előre gondolkodni?
F. P.: Kizárt, hogy a jövő évadnál távolabbra tervezzünk, de vannak ötletek, álmok, és hogy ezek mennyire reálisak, az nagyjából az elkövetkezendő egy hónapban dől el. Izgatottan várjuk a válaszokat azoktól a színházaktól, amelyeket megkerestünk a darabterveinkkel, ötleteinkkel. Szerencsére úgy látjuk, sok helyen szívesen látnak minket. A Szkénében például, vagy a Stúdió K-ban, ahol tavasszal fogunk dolgozni.

A nehézségek ellenére mi az, ami előrevisz?
F. P.: Lehet, hogy színházszakmailag nem mindig teljesen kielégítő a végeredmény, hiszen az előadások kísérletezések során jönnek létre, mindezek dacára hitelesek. Mert olyan emberek csinálják, akik szeretnének színházi nyelven megfogalmazni olyan problémákat, amiket fontosnak tartanak a saját életükben is. És hiába születnek iszonyatosan profi előadások kőszínházakban, sokszor úgy érzem, nincs hitelük, mert mintha nem itt és most játszódnának, hanem menekülnek egy már jól bevált irányba. Mi folyamatosan kockáztatunk, ami veszélyforrás, de igazzá teszi azt, ami létrejön. Ez pedig euforikus érzés.
B. B.: Addig lehet ezt csinálni, amíg van valami, ami nagyon idegesít, és amiről nagyon beszélni akarunk, miközben nem szabad belemenni abba se, hogy ugyanarról beszéljünk évekig.
F. P.: Mert ha a színház nem rombolja le magát folyamatosan, múzeummá válik, mi pedig nem akarunk modorosak lenni.













vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor