RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. február 21., kedd
Eleonóra,Zelmira

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Mindig a színpadon lévőnek kell először adnia
2015-07. szám / Szepesi Krisztina

Miller Zoltán egy időre eltűnt ugyan a rivaldafényből, ám az utóbbi években visszatért a szín­pad­ra, és kedvet kapott ahhoz is, hogy új lemezt készítsen. Augusztus 30-án pedig a Mar­git­szi­ge­ti Szabadtéri Színpadon ad élőzenekaros nagykoncertet, mely szinte teljes egészében újdonság lesz a közönség számára, hiszen ahogy a színész fogalmazott, soha nem szabad elfelejteni, hogy a színpadon álló elsődleges feladata az, hogy adjon.

Volt néhány év az életedben, amikor kicsit eltűntél a színházból és a rivaldafényből, aztán 2011-ben visszatértél, de talán ezúttal kissé vissza­fo­got­tabban.
M. Z.: A látszat erőteljesen csal, hiszen 2011-től, amikor 4 év után visszatértem a pályára, csak az utóbbi másfél év alatt 12 bemutatóm volt, ami azt jelenti, hogy folyamatosan próbáltam vagy játszottam. Ám ezeket a szerepeket vidéken játszottam, ahol nem tudnak olyan sokáig menni az előadások, vagy nyári produkciókban vettem részt, melyeket eleve csak néhány előadásra terveztek. És nyilván előfordult olyan munka is, ami nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. Vagyis most is rengeteget dolgozom, de nem voltak olyan látványos, nagy sorozatok, mint korábban az Operettszínházban, a Madáchban vagy a József Attila Színházban. Az, hogy most több időt töltöttem vidéken, egyrészről nyugodalmasabb volt, másrészt pedig őrület a sok munka miatt. Mostanra már kicsit sok is lett a munka, így jövőre visszafogottabb leszek. Októberben mutatjuk be a Pécsi Nemzeti Színházban a Marica grófnőt, ezen kívül még április közepén a Madách Színházban készülök egy bemutatóra: A nyomorultakban Jean Valjean szerepét fogom játszani. Vagyis lesz időm más dolgokra is a saját terveimmel kapcsolatban, ami nem jelenti azt, hogy több színházi feladatot nem vállalok a jövő évadra, persze annak tényleg nagyon érdekesnek kell lennie. Ráadásul most is készülök egy premierre, hiszen július 31-én bemutatjuk az Édeskettes hármasban című Neil Simon – Marvin Hamlisch darabot Szombathelyen az Iseumi Játékokon, amit én rendezek.

Rendeztél már korábban is…
M. Z.: Inkább úgy fogalmaznék, hogy akkor játékos-megfigyelő voltam, hiszen nem tudtam annyit fog­lal­koz­ni az anyaggal, mint amennyit kellett volna. Nemrég felkértek egy vizsgaelőadás rendezésére a Gór Nagy Mária Színitanodában, és aztán jött ez a feladat. Vagyis rendes színházban profi színészekkel ez lesz az első munkám. Mindig is érdekelt a rendezés, és most Szabó P. Szilveszter és Trokán Anna személyében olyan emberekre találtam, akikkel ezt nagyon jól tudjuk működtetni. Persze itt azért az ad némi könnyítést, hogy csak két szereplőt kell mozgatni, ráadásul játszottam is ezt a darabot a Madáchban százötvenszer Alföldiékkel felezve, vagyis ha egy sokszereplős, nagy előadásra kérnek fel, még nem mondanék igent. Persze ott is alapvető emberi szituációk vannak, vagyis talán egy ilyen feladattól se rettennék meg, de a felkészülési idő rövidsége okán jobb, hogy egy olyan darabra vállalkoztam, amit az első pillanatától az utolsóig behatóan ismerek.

Korábban is ilyen racionális voltál, hiszen volt, hogy visszautasítottál komoly főszerepet, amiről úgy gon­dol­tad, nem való neked.
M. Z.: Van bennem ez a kettősség. Amikor már benne vagyok a munkában, előjön belőlem a művész annak minden őrültségével, de amikor döntést hozok, a lehető legnagyobb racionalitásra törekszem. Ha pedig valaki egy-két előadásban megnézett, biztosan észrevette, hogy nem vagyok az a szokványos, sablonokkal operáló ember. Sőt, ha egy előadásban többször megnéznek, az is kiderül, hogy szinte mindig egy kicsit mást csinálok, mint előtte, úgy, hogy ezzel a kollégákat a színpadon ne zavarjam meg.

Az első lemezed azért nem volt annyira előre tervezett, tulajdonképpen noszogatni kellett, hogy vágj bele.
M. Z.: Ott gyakorlatilag az történt, hogy még mielőtt megnyertem volna a Csináljuk a fesztivált az Egyszer véget ér a lázas ifjúság című dallal, már akkor felhívott egy kiadó, azután pedig még ketten megkerestek, hogy csinálhatnánk egy lemezt. Mostanra már nem ilyen vagyok, inkább elébe megyek a dolgoknak.

Akkor a második lemezt, ami hamarosan megjelenik, már betervezted?
M. Z.: Tavaly ősszel érett meg a gondolat. Mostanra megvannak a dalok, van bennem bemutatási vágy, érdekel a dolog, és nem attól teszem függővé a megjelenést, hogy hány lemezt lehet majd eladni, hanem egyszerűen szeretném ezeket a dalokat csokorba szedni. Teljesen más lesz a lemez hangzásvilága, mint az előzőé. Kilenc dalt szeretnék kiadni, de lehet, hogy először hatot. Még gondolkodom rajta, érdekel egy kicsit a számmisztika, igaz, kettes voltam matekból… Nem szeretem a sablonos dolgokat. Erre mondta Csíkszentmihályi Mihály, hogy minden ember tudja, integrálódni és differenciálódni kell, csak azt nem tudják, hogy ennek van egy sorrendje, és azt nem szabad felcserélni. Azt gondolom, én már integrálódtam, így mostanra könnyedén tudok úgy differenciálódni, hogy az ne legyen életidegen senkinek, hanem inkább azt mondják, milyen jópofa ötleteim vannak, milyen egyedi vagyok. Vagyis nem renitens akarok lenni, hiszen én is abból élek, hogy hogyan tudom elfogadtatni az emberekkel azt, amit csinálok. Írtam például már olyan dalt, amiről úgy gondoltam, baromi jó lett, de inkább el kellene adnom valakinek.
hirdetés

Milyen volt a dal?
M. Z.: Rockos nóta volt, elég szókimondó szöveggel. Ez persze nem jelenti azt, hogy én nem vagyok szókimondó, de talán annál szofisztikáltabban szeretem elővezetni a véleményemet. De azért az benne van a fejemben, hogy egyszer még csinálok egy rocklemezt. Igazából az volt az eredeti tervem, hogy miután megjelenik a Fehér és Fekete, készül még egy Vörös és Fekete, ami rocklemez lett volna, és egy Fehér és Kék, amit egy letisztultabb anyagnak képzeltem. Csak aztán elvették a kedvemet az egész művészettől, vagy talán én vettem el a sajátomat?!

Mi vette el a kedved?
M. Z.: Nem voltam kompatibilis az akkori működési elvekkel. Amik persze azóta sokkal rosszabbak lettek, de ezalatt a néhány év alatt, amíg nagyon sok energiát fektettem magamba, a képzésembe, a gon­dol­ko­dás­mó­dom­ba, a pszichés hátterem megerősítésébe, megértettem, hogy az elfogadás nem egyenlő a lelki azonosulással. Amikor visszamentem a Madáchba, mindenki azt várta, mikor fogok robbanni, mert engem mindig harcos személyiségként, forradalmárként ismertek. Én azonban mostanra jobban elfogadom a dol­go­kat, miközben azokkal a dolgokkal, amik számomra teljesen elfogadhatatlanok, most sem azonosulok. Vagyis ugyanúgy mondok nemet, csak most már a lehető legasszertívebben képviselem a saját ér­de­kei­met, és nem borítok fel asztalokat.

Amikor felkértek a margitszigeti nagykoncertre, talán nem kellett hadakozni a programmal kapcsolatban.
M. Z.: Nagyon szerencsés voltam, és úgy mondom ezt, hogy szerintem a szerencse mögött mindig óriási munka van. Csináltunk egy elképesztően jó születésnapi koncertet két éve az Erkel Színházban úgy, hogy az összes technikai probléma előállt, ami lehetséges, ám mindennek ellenére olyan jól sikerült mind hangulatában, mind művészileg, és nyugodtan beszélhetünk róla, hogy financiálisan is, hogy az akkori jegyértékesítők azt mondták, már a nyáron legyen egy nagy margitszigeti koncert. De én azt kértem, hagyjunk egy kis szünetet és ne ringassuk bele magunkat abba a hitbe, hogy ami most megy, az fél év múlva is fog, másrészt pedig oda egy teljesen új koncertet kellene összeállítani, amihez viszont nem éreztem affinitást. Aztán eljött újra a nyár, és gyakorlatilag ez lesz az első olyan nagykoncertem az augusztus 2-i szombathelyivel együtt, amikor megvették az egész műsort.

Mit kap majd a közönség ezen a koncerten?
M. Z.: Abból a szempontból mindenképpen egyedi lesz, hogy ugyanúgy nagy sikerű magyar és vi­lág­slá­ge­re­ket, musicalek dalait énekelem, de olyanokat, amilyeneket még tőlem soha nem hallhattak. Ráadásul az új lemez dalaiból is énekelek, vagyis egyedül az Emberek-dalok lehetnek ismerősek a közönségnek. Még Fenyő Miklóstól is olyan Hungária-dalt választottam, amit eddig nem énekeltem.

Miért döntöttél így?
M. Z.: Volt nemrég egy különleges élményem. A barátaim elvittek egy Jovanotti-koncertre. Nem tudtam, ki ő, és olaszul sem beszélek, ennek ellenére életem egyik legnagyobb koncertélménye volt. Ott jutott eszembe újra, hogy mennyire nem szabad elfelejteni azt, hogy az emberek a nézőtéren értünk jöttek, és ezt meg kell hálálni, ha beledöglünk, akkor is. Azon az estén kijött az énekes és azt éreztem, csak azért lépett a színpadra, hogy adjon. A közönség pedig azért jött, hogy kapjon, és aztán visszaadjon. Vagyis szerencsés esetben megtörténik ez a különös áramlás, de azt gondolom, mindig a színpadon lévőnek kell először adnia. Nem baj, hogy ha az embert erre újra és újra emlékezteti valami, hiszen nagyon gyorsan bele lehet süppedni a hétköznapokba. Akkor találtam ki, hogy legyen ez egy teljesen új műsor, miközben ez a koncert nagyon-nagyon rólam fog szólni.



vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor