Impresszum | Előfizetés  
  2024. március 28., csütörtök
Gedeon, Johanna

 
 
Nyomtatható változat
Interjú
A Vígszínház nekem egyfajta álomvilág
2015-09. szám / Szepesi Krisztina

Szilágyi Csenge a Centrál Színházban kezdte a pályát két éve, ettől az évadtól pedig a Víg­szín­házban folytatja a munkát, vagyis a folyamatos bizonyítást, ahogy ő mondja. Október 31-én mu­tat­ják be az Óz, a csodák csodáját, melyben Dorothy szerepében csodálkozik rá a világra, és ahogy saját életében is, igyekszik nem letérni a sárga köves útról.

Úgy tűnt, hogy a Centrál Színházban nagyon jó helyed van. Hogy jött kép­be Vígszínház?
Sz. Cs.: Kaptam egy telefonhívást Eszenyi Enikőtől, majd később Mar­ton Lászlótól és azt mondták, sok szerep van náluk, ami rám vár. Régóta figyeltek engem, sőt, már gyakorlatra is akartak hívni, de ad­dig­ra igent mondtam a Bárkának. Aztán jött a felkérés a Centrálba és szívesen mentem oda. Nagyon sokat tanultam ott, de azt éreztem, szükségem van változásra is, mert minél többfélét csinál az ember, annál sokszínűbb lesz, és annál jobban edzésben marad. A Cent­rál­ban a tavalyi évadban már csak egy bemutatóm volt, szóval a pluszt, ami hiányzott, az egyetemen találtam meg, amikor éjjelente vissza­jártam próbálni Fehér Balázs Benővel a Tajtékos napokat. Azt gon­dol­tam, a Vígszínházban a három különböző játszóhely miatt is többet és többfélét játszhatok majd. Ráadásul olyan ritka manapság, hogy az embert hívják, úgyhogy azt gondoltam, miért ne mennék.

Az egyetem utolsó éveiben azért még jókora félelem volt benned, hogy kellesz-e majd, ha vége lesz.
Sz. Cs.: Most nagyon helyén érzem a dolgokat, és abban is hiszek, hogy soha semmi nem véletlenül történik. Nem szoktam tervezgetni, csak sodródom. Azt pedig mostanság figyeltem meg, hogy a szerepek is úgy jönnek az életembe, ahogy éppen kell.

Akkor te most épp kiválóan átérzed Dorothy helyzetét?
Sz. Cs.: A Vígszínház egy hatalmas, 120 éves, gyönyörű épület, ami nekem egyfajta álomvilág. Még mindig nem szoktam meg, hogy ide járok be mindennap. Dorothy is egy ilyen világba csöppen és mindenre rácsodálkozik útja során. Én is rácsodálkoztam arra, hogy mekkora munka folyik itt. Olyan az egész, mint egy önálló miniváros a Szent István körúton, ahol mindenki ismer mindenkit. Kicsit tényleg úgy is érzem magam mostanában, mint Dorothy, a kislány, aki elindult egy úton.

Mondtad, hogy egy új helyen az első próbafolyamat számodra a bizonyítást jelenti.
Sz. Cs.: Ez mindig így lesz, de itt már csináltam a múlt évadban az Össztáncot. Valahogy olyan he­lyén­va­ló volt az is, hogy egy olyan szerepet kaptam elsőre, ahol megszólalnom még nem kellett, de a társulat nagy részével találkozhattam, összebarátkoztam. Mint egy beilleszkedő táborban, ami fontos volt, hiszen egész évben jó és nagy feladataim lesznek. A következő az Istenítélet lesz Mohácsi Jánossal, utána pedig a Földrengés Londonban című előadás, amit Eszenyi Enikő rendez. Vagyis rengeteg bizonyítási le­he­tő­séget kaptam. Egyszerűen szétvet az energia!

Akkor nem lesznek unalmas perceid…
Sz. Cs.: Igen, a Vígszínházban keményen és sokat kell dolgozni, és emellett megy tovább a Tajtékos napok az egyetemen, a Sirály az Átriumban, és immáron negyedik éve játsszuk a Bűn és bűnhődést, ami Fehér Balázs Benő első rendezése volt ezzel a csapattal. A Centrálban pedig a Broadway felett az ég és a Black Comedy az, amiben megtarthatom a szerepemet.
hirdetés

Pedig nyilván visszaadhattad volna a szerepeidet, amikor eljöttél a Centrálból.
Sz. Cs.: Szerintem ilyet soha nem tennék egyetlen szerepemmel sem. Ráadásul nagyon jó, hogy nem szakad el a kapocs az ottani emberekkel. Amikor még úgy tudtam, utoljára lépek fel a Centrálban, nagyon sírtam. Olyan, mintha sok kis családja lenne az embernek. Volt egy az egyetemen, egy másik a Fehér Balázs Benő-féle csapattal, aztán a Centrálban, most itt a Vígszínházban, és ott van még az igazi családom is. Szóval nagyon nehéz váltani, miközben jók az új dolgok, hiszen így tudok minél több embert megismerni, és ezáltal magamban is új dolgokat felfedezni.

Most azért az egyik családod egy tagjával újra együtt dolgoztok…
Sz. Cs.: Annyira örültem, szinte szétrobbant a szívem, amikor megtudtam, hogy Wunderlich Józsi is jön a Vígbe. Fantasztikus érzés, hogy egy osztálytársammal újra együtt lehetünk. Hiába telt el két év az egyetem óta, ha belenézek a szemébe, tudom, hogy ismer engem, mert az az öt év, amit együtt töltöttünk, olyan köteléket teremtett, ami nem gyengül meg. A bizalom és az, hogy egymást segítve megyünk előre, mintha testvérek lennénk, nagyon jó érzés.

Üdítő ez az érzelmi nyitottság.
Sz. Cs.: Ilyenkor mindig a családom jut eszembe, hogy mindent nekik köszönhetek. Mert akármekkora közhely, mindig a gyökerekhez kell visszamenni, amikor nem találja az ember a sárga köves utat. Pont ma elemeztük ezt a gondolatot a darabban. A szülő csak annyit mond Dorothynak, hogy kövesse a sárga köves utat, és ne térjen le róla. Nekem sem azt mondták a szüleim, hogy legyek orvos vagy színész, hanem megmutatták az alternatívákat, szabadságot adtak, és én csak úgy ráléptem az útra, amit azóta is követek. És ha letérek róla, elkeseredem, csak felhívom az anyukámat vagy a nagymamámat, és rögtön újra harmóniába kerülök magammal, még ha sose leszek is rendben önmagammal.

Az elégedetlenséged miben nyilvánul meg?
Sz. Cs.: A színészekről mindig azt hiszik, hogy rengeteg önbizalmuk van, mert ki mernek állni a színpadra, és vállalják magukat, de az én eddigi tapasztalataim alapján épp az ellenkezője igaz. Mivel állandóan vizsgáljuk magunkat egy szerep kedvéért, folyamatosan hibákba ütközünk. Nekem is van egy szép hosszú listám, amit esténként „előveszek”, és kínzom magam. Akkor haragszom magamra a legjobban, amikor úgy érzem, borzasztóan próbáltam, vagy nagyon rossz voltam egy előadásban. Ilyenkor napokig nem tudok megbocsátani magamnak, mert ha nem sikerül valami, az azt jelenti, hogy nem volt meg a koncentráció, és ezt már nem tudom visszacsinálni, pedig nekem jelen pillanatban ez a legfontosabb dolog az életemben.

Nem visszaigazolás számodra az, hogy komoly főszerepeket bíznak rád?
Sz. Cs.: Inkább úgy érzem, újabb és újabb teszteket tolnak elém, amiket tökéletesen kell megoldanom. Persze örülök, ha gratulálnak, de az öröm maximum másnap reggelig tart, amikor megint előjön a rettegés, hogy mi lesz legközelebb. Az új feladatokat is izgatottan várom, miközben sokat szorongok, hogy vajon megugrom-e azt a magasságot, ami számomra és a színház számára is elég. Egy folyamatos nagy izgulás az életem, de ezt már megszoktam.

vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor