RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. március 26., vasárnap
Emánuel

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Félreélt élet
2016-05. szám / Bóta Gábor

Június elején mutatják be az Örkény Színházban Az ügynök halála című híres Arthur Miller-darabot. A produkciót Mácsai Pál, a teátrum direktora rendezi, aki azt mondja, hogy jó bonyolult évadot zárnak.

Arthur Millertől most, a benne megjelenő emigráns tematika miatt, tán leginkább a Pillantás a hídról című darabja lenne aktuális, amit amúgy már megrendeztél. Miért érdekel most Az ügynök halála?
M. P.: Lehet a Pillantásnak efféle aktualitása is, de ez a két mű nem társadalmi dráma. Egyébként is jó gyanakvónak lenni a kézenfekvő ak­tua­li­tá­sokkal. Első ránézésre még porosodó múlt század közepi da­rab­nak is lehet gondolni mindkettőt, ahogy én is gondoltam korábban, csakhogy a jó darabok túlélik a saját esztétikai tetszhalálukat, gondolj csak Shakespeare vagy Bach utóéletére. Miller nem ekkora szerző, de nagy író, érdemes újraolvasni. Az én szívemhez legközelebb álló nagy színházrendezők egyike, Luk Perceval pár éve elhozta az Ügynök előa­dá­sát Budapestre. Ez ráébresztett saját véleményem köz­he­lyes­sé­gé­re és előítéletességére. Ha kicsit meghúzod a szöveget, nagyon erős, meglepően modern és tartós alapokat találsz. Hogy miért érdekel, arra röviden nem tudok válaszolni, annyi oka van. Volt idő, amikor azt illett mondani Az ügynök halálára, hogy a tőkés társadalom re­mény­te­len­sé­géről szól. Ez ugyanolyan együgyű szűkítés, mint ennek a gazdag színpadi szövetnek bármelyik szálát egyedüli vagy akár legfőbb mondandónak kinevezni. Az Ügynök előadások természetesen a szocialista Magyarországon sem csak erről szóltak. Sajnos ez egy bonyolult darab, a sajnost persze ironikusan értem, annyiféle fájdalmat, indulatot, magán- és közemberi tapasztalatot sodor össze, egyébként nagyon virtuóz technikával, olyan sorskérdéseket vizsgál, hogy már akkor is számos nézete lesz, ha csak a felét sikerül kibontani. Egy félreélt, de mégiscsak leélt emberi élet utolsó napján a főszereplő emlékei, vágyképei, delíriumos képzelgései dőlnek ránk, elsodornak minket, ahogy őt magát is. A régi igyekezetek és kudarcok, a magasztos pillanatok és a bűnös viselkedések, az emberi nagy­sze­rű­sé­gek és ócska jellemhibák szélsőségei között rohanjuk végig az úgynevezett kisember életét, a társadalmi korlátok és az egyéni képességeinek határai által meghatározott életútját, de nem ám csak Willy Lomanét, hanem az egész családjáét, mert még a nézőpontok is forognak, hol ő a főszereplő, hol nem – csak győzzük kiválogatni, hogy miről, kiről is szól. Nemcsak Willy Lomanről, bár csak őt szokták megjegyezni, mert a közönség hálátlan, de ennek a darabnak legalább négy főszereplője van.

Szólhat arról is, hogy szemétdombra dobják az öregeket.
M. P.: Erről is szól, igen. Meg arról is, hogy milyen ritkán van egyensúlyban az ember önképe és az, ahogy a világ látja őt. Meg az emlékezés tükrének torzulásairól. Mindez mindenkinek, társadalmi hovatartozástól függetlenül, alapélménye. A fontos drámáknak sok rétegük van, és mindenki számára kijelölődik az, amit magára vonatkozónak érez. Én épp ezt a sűrűséget szeretem a darabban. Ez egy dzsungel. Bár egy nap alatt játszódik, és ebből a szempontból egyenesen olyan, mint egy francia klasszicista darab, ám közben mégiscsak egy megbomlott elme víziói közt vagyunk, évtizedeket ugrálunk az időben, hol belemegyünk Willy Loman fejébe, és az ő szemével látunk, hol őt látjuk a saját szemünkkel. Ezt a liftezést szájbarágás vagy kuszaság nélkül színpadra tenni ijesztő rendezői feladat, nagyon élvezem.

Miközben elmondtad, hogy több főszerep van a darabban, végig Willy Lomanről beszéltél. A további főszerepekről, gondolom, a feleségről, a két fiúról – és nem tudom, kit tartasz még annak – szintén azt gondolod, hogy az övék is félreélt élet?
M. P.: Ők is ennek a robusztus és szélsőséges családfőnek a vonzásában keringenek, ki tágabb, ki szűkebb íven: egyedül Biff tud kiszakadni, mert eljut a felismerésig, hogy inkább éli a saját életét, mint az elvárásoknak megfelelőt, akkor is, ha ez az önértékelésében lemondással jár.

Mit gondolsz Ben bácsiról, aki azt mondja, hogy be kell menni a dzsungelbe, és győzni kell?
M. P.: Olyan, mintha May Károlyt vagy Verne Gyulát olvasnánk. Ahogy Willy Loman, az infantilis lélek elképzeli a sikeres embert. Ahhoz, hogy Willy Loman jusson valamire az életben, nem fantáziálnia kellene, hanem önmagát megváltoztatnia.

Miért nem tudja megváltoztatni önmagát?
M. P.: Mert ehhez nem elég erős.
hirdetés

Gálffi László játssza Willy Lomant, az első pillanatban nem feltétlenül rá gondolnánk ezzel a szereppel kapcsolatban.
M. P.: Az a jó. Fontos, hogy olyan szerepeket kapjunk – és ha rendezők vagyunk, akkor adjunk –, amikkel a színészek ki tudják csiszolni színészetük újabb és újabb felületeit. Gálffi mindent eljátszott már, persze, de emlékezz Kean monodrámájára, ott is azt írtátok, milyen váratlan tartalmak kerültek elő az alakításában. Ezért jó a társulati színház, érzékeljük, figyeljük, ismerjük egymást.

Úgy gondolod, hogy jó évadot zártatok?
M. P.: Jó bonyolult évadot. Rizikós kezdés volt, három kortárs magyar darabbal indultunk. Egy sikeres lett, kettő nem, ez egyébként a borítékolható arány. A Mesél a bécsi erdő nagyon jó előadás lett. Az ügynök halála még hátravan, arról majd kiderül, milyen lesz.

Nyilván neked is meglehetősen nehéz volt, mert forgattad a Terápia újabb évadát.
M. P.: Ez igaz, de magánügy. Ha valami nem hathat vissza a színházra, az az, ha az igazgató forgat. Én azt remélem, hogy a Terápia forgatása nem áramlott vissza a színházra, engem speciel elfárasztott, de hát az ember nem azért forgat, hogy pihenjen. Sőt, nem is azért él.







vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor