RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. szeptember 22., péntek
Móric

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
„Az opera egyik erénye az abszurditás”
2016-06. szám / Sven P. Jacobson

A Szentmargitbányai Kőfejtő idei szabadtéri operaelőadásának, Donizetti Szerelmi bájitalának díszlettervezőjét, Raimund Bauert a zenés színházhoz való kapcsolatáról és az idei szentmargitbányai díszletről kérdeztük.
Díszlettervezői pályafutását Erich Wonder asszisztenseként kezdte a kölni Schauspiel-hausban, aztán a frankfurti Schauspiel és a stuttgarti Staatstheater következtek. Ezután egyre inkább az operára kon­cent­rált. Miért?
R. B.: A mannheimi Nationaltheaterben a színész-rendező Nicolas Briegerrel dolgoztam együtt Mozart Figaro házasságának díszletén. Jó belépő volt ez számomra az opera műfajába. Nikolaus Lehnhoff-fal való találkozásom után pedig szinte kizárólag nemzetközi operaházakkal dol­goz­tam együtt.

Hogyan fogalmazná meg művészi hitvallását az operával kap­cso­lat­ban?
R. B.: Az opera számomra mindig is zenés színházat jelentett – zene és színház együttélését. Személyes hitvallásomat a német rendező, Alexander Kluge fogalmazta meg igen plasztikusan: az opera „az érzelmek erőműve”. A német rendezőnő, Ruth Berghaus megállapításával is egyetértek: „Az opera egyik erénye az abszurditás.”

Rendező, díszlettervező és karmester állnak minden operaelőadás megvalósításakor a középpontban. Hogyan képzelje el az opera iránt érdeklődő a díszlettervező munkáját, a tervtől a megvalósításig vezető utat?
R. B.: A munka sokszor a színháztól, a rendezőtől, ritkábban a karmestertől érkező telefonhívással kez­dő­dik. Ha igent mondok, nagyon intenzíven kezdek el foglalkozni a darabbal. Aztán a rendezővel be­szél­ge­tünk a darab központi kérdéseiről. Egy adott darab minden új előadása új interpretációt is jelent. A tervezési szakasz két hónapig is eltarthat. Ha a rendező elfogadja a javaslatomat, több napot is eltöltünk együtt a modell előtt, és minden egyes jelenetet kidolgozunk. Ezt a koncepciót egészítik ki a zenei vezető, a jelmeztervező és a világosító elképzelései. Ezután következik a műszaki és pénzügyi megvalósíthatósági vizsgálat már a vezetőség és a műszaki szakemberek bevonásával. Az elfogadás és a premier között a munka komplexitásától függően akár egy év is eltelhet.

Az utóbbi években olyan neves rendezőkkel működött együtt, mint Nikolaus Lehnhoff, Adolf Dresen, Werner Düggelin és Anselm Weber. Most Philipp Himmelmann-nal dolgoznak Donizetti Szerelmi bájitalán, miben különbözik ez a munka az előzőektől?
R. B.: Többször dolgoztam már Himmelmann-nal. Donizetti Szerelmi bájitalán való közös munkánk kiegyensúlyozott, jó viszonyon alapul. Amikor a múlt évben megkaptam a felkérést Maren Hofmeister intendánstól, egyetértettünk abban Himmelmann-nal, hogy a Szentmargitbányai Kőfejtő varázslatos atmoszférájához különleges színpad illik. Mindkettőnk számára nagy kihívást jelentett ez a helyszín – számomra különösen, hiszen első alkalommal dolgoztam szabadtéri színpadon. A technikai részleteket illetően teljesen szabad kezet kaptunk. Ezzel egyidejűleg mosolyogva óvtak minket a napszúrástól és a szúnyogcsípésektől. Nagy örömmel dolgoztam együtt a projekt összes résztvevőjével és a profi műszaki csapattal.
hirdetés


Május közepe óta készen áll a wurlitzer-színpad a kőfejtőben. Május 23. óta folynak a próbák. Hogyan és miért a wurlitzer jutott eszébe a Szerelmi bájitallal kapcsolatban?
R. B.: Több napot töltöttünk a kőfejtőben, néztük az üres Ruffini-színpadot és sétáltunk a rámpán. Olyan kérdések fogalmazódtak meg bennünk, mint „Mit vesz észre itt először az ember?”, illetve „Hogyan viszonyul a színpad a környezethez?”, ezzel egyidejűleg a mű adottságait is számba vettük. A Szerelmi bájital – az egyik legőrültebb szituációs komédia, ugyanakkor egy érzéki és melankolikus opera – megkívánt egy középpontot, ami körül az egész történet forog. A zenében találtuk ezt meg, a zene körül forog Nemorino és Adina története. A kőbánya látványos ridegsége és terméketlensége arra inspirált, hogy ezzel ellentétes teret alkossak – a színpadnak úgy kell kinéznie, mint egy ufónak a kihalt tájban. Nem reális, hanem képzeletbeli helyszínként kell megjelenítenie a zene által megsokszorozott vágyat. Ezeket a gondolatokat kapcsoltuk össze az 50-es, 60-as évek látványvilágával, ahogyan azt a háború utáni olasz neorealista filmekből ismerjük – egy olyan időből, amikor az első zenegépeket felállították a bárokban, és a hangszórókból áramló dallamok szárnyán az emberek egy másik világba, egy másik életbe varázsolhatták magukat. Ez az oka annak, hogy a színpadkép egy óriási wurlitzert jelenít meg. Még ma is sok emberből vált ki asszociációkat és emlékeket. A zenegépet nagyon sokan felismerik és színpadként való felnagyítása a 40-es évek musicaljeire emlékeztet. A színpad legfontosabb része a zenegép központja, ahol egy fényekből álló szivárvány alatt játszik majd a zenekar.








vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor