RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. szeptember 24., vasárnap
Gellért, Mercédesz

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
„Mintha egy újabb személyiséget nyertem volna”
2016-08. szám / Jónás Ágnes

„A főhős szorongásai, küzdelmei, bizonytalanságai, örömei, az örömeiből fakadó újabb kételyei, kétségbeesése, a vágya arra, hogy túllendüljön a problémákon a mai néző számára is ismerősek lehetnek” – vallja Keresztes Tamás, aki a realitásérzékét folyamatosan vesztő gogoli Popriscsin
bőrébe bújik a Bodó Viktor által rendezett Egy őrült naplójának monodráma változatában. Az előadás bemutatója Szegeden a Thealter Fesztivál keretében volt július 22-én, míg a budapesti premier a Jurányi Inkubátorházban lesz szeptember 24-én.

Nem ez az első Bodó Viktorral közös munkád, hiszen a Katona József Színházban a Ledarálnakeltűntem című darabban egy kiszolgáltatott kisember kényszerű ámokfutását mutattad be. Ezúttal Gogol Pop­ris­csin­jét, a realitásérzékét folyamatosan vesztő hivatalnokot kelted életre. Mit tartasz a legnagyobb kihívásnak a karakter meg­for­má­lásban?
K. T.: Orlai Tibor ötlete volt, hogy ezt a darabot eljátsszam. Nagy bizalommal volt irántam, rám bízta azt is, hogy gondolkodjam, kit szeretnék rendezőnek. Így került képbe pillanatok alatt Bodó Viktor, aki nagy örömömre azonnal igent mondott. Ha nem ő rendezte volna ezt az előadást, valószínűleg minden pillanata más lenne. Mo­no­drá­má­ban ezelőtt még sosem próbáltam ki magam. Másfél órán keresztül vagyok egyedül a színpadon, teljesen a közönségre vagyok utalva.

Mennyire megoldható, hogy kellő színészi távolságból tekints a darabra, úgy értem, hogyan lehet kivédeni azt, hogy magába szippantson ez a labilis főhős?
K. T.: Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a reggel és este zajló intenzív próbafolyamat során nem éreztem úgy néha, mintha egy újabb személyiséget nyertem volna, de itt szerintem nem az a kérdés, hogy hogyan sikerül kilépnem a figura bőréből, sokkal inkább az, hogy hogyan sikerül belebújnom. Ő nem a szó szoros értelemben véve őrült, sőt, nem is tartja magát annak. Hiszi, hogy tökéletesen működteti a körülötte lévő világot, s hogy amit tesz, az a saját szemszögéből nagyon is normális. Hogy valami nem stimmel nála, az leginkább a nézők fejében fogalmazódik meg.

Miféle közös pont van e tizenkilencedik századi kor-, illetve kórkép és jelenünk között?
K. T.: Az ember, aki nem igazán változik. Ez a mű érdemes arra, hogy bármikor levegyük a drámairodalom polcáról. A főhős szorongásai, küzdelmei, bizonytalanságai, örömei, az örömeiből fakadó újabb kételyei, kétségbeesése, a vágya arra, hogy túllendüljön a problémákon a mai néző számára is ismerősek lehetnek. Az Egy őrült naplója nem kíván aktualizálni, „csupán” egy ember mindennapjait akarja színpadon bemutatni. Az a cél vezérelt bennünket, hogy a Gogol által megírt történetet minél elevenebben keltsük életre 2016-ban.

Az előadás a Katona József Színház, a FÜGE, a MASZK Egyesület és az Orlai Produkciós Iroda együttműködésében jött létre, noha a gogoli elbeszélés alapvetően nem színpadra, hanem olvasásra szánt mű. Sokat változtattatok az eredeti szövegen?
K. T.: Három fordításból gyúrtuk egybe Róbert Júlia segítségével. Az előadás ritmusához alakítottuk, de nagyon keveset vettünk el belőle. Tavaly szeptemberben kezdtem el tanulni a szöveget, ebben Szakács Zsuzsa volt a segítségemre. Az évadban három bemutatóm volt, s a köztük lévő egy-másfél heteket tudtam még szövegtanulásra szánni. Ez volt a negyedik bemutatóm. Dr. Zalka Zsolt szakértőtől is nagyon hasznos tanácsokat kaptunk.
hirdetés

Milyen díszletekkel erősítitek az amúgy is fajsúlyos drámát?
K. T.: Egyre erőteljesebben kezdett kialakulni a fejemben egy kép Popriscsin szobájáról, és megszületett egy olyan díszlet ötlete, amelynek motívumai, részletei az előadás egy bizonyos pontján teljesen új funkciókat nyernek.

Popriscsin minden erejével igyekszik túlélni a mindennapokat. Szerinted mit tehetünk mi, emberek annak érdekében, hogy a Földön eltöltött létünk több lehessen puszta tűrésnél, kötelezően átvészelendő időnél?
K. T.: Szerintem nem szabadna pletykálni mások háta mögött, ritkábban kellene ítélkeznünk. Jobban oda kellene figyelnünk egymásra, és tudni kéne szeretni a másikat még úgy is, ha ő nem feltétlenül kínálja azt fel. Mélyebbre kell látni, meg kell sejteni az emberek mélyén megbúvó összefüggéseket és történeteket ahhoz, hogy ha mégis ítélkezésre ragadtatnánk magunkat, legalább megfelelő információval a birtokunkban tegyük.

Úgy tudom, a nyarad nagy része filmforgatással telik.
K. T.: Lengyel Balázs írta és rendezi első nagyjátékfilmjét, amelynek címe Lajkó, avagy cigány az űrben. A történet egy cigányfiúról szól, aki már kisgyerekként erősen vonzódik a csillagokhoz, vágyik az űrbe, és egyszer csak egy szovjet kiképző központban találja magát. Gyerekkorától egészen a fiatal férfikorig kíséri el őt a film. Rendkívül szellemes alkotás, korosztálytól függetlenül kínál szórakozást a nézőknek, meg­je­le­nik benne Gagarin és Brezsnyev, miközben a történelem konkrét eseményei elé állít görbe tükröt.

Színház vagy film – melyik áll a közelebb hozzád?
K. T.: Alapvetően színházi színésznek tartom magam, a színpadi szereplés tölti ki életem nagy részét. Az elmúlt két évadban közel huszonöt előadásom volt havonta.

Igen, az rendkívül sok.
K. T.: Még szerencse, hogy szeretem a hivatásomat, különben nagyon megerőltető lenne a rengeteg fellépés. A film egy teljesen más világ. Sokáig éreztem úgy, hogy keveset tudok. Mostanra már filmeztem annyit, hogy a forgatásokon való részvételt is tudom élvezni. Tapasztaltabb lettem.

vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor