Impresszum | Előfizetés  
  2024. március 19., kedd
József, Bánk

 
 
Nyomtatható változat
Interjú
A nyomorunkon nevetünk
2017-03. szám / Bóta Gábor

Székely Kriszta a Kreatív kapcsolatok című kortárs operát rendezi az egykori Moulin Rouge-ból létrejött Kálmán Imre Teátrumban, ami a Budapesti Operettszínház égisze alatt működik. Úgy gondolja, hogy ez a szépen felújított kis színház nagyon megfelel a darabnak.

Azt mondta egy interjúban, hogy az élet sűrű megélése jót tesz a színháznak. Idáig abszolút gyakorolta is ezt az elvet. Ázsiába például hogyan került?
Sz. K.: Balettoztam, és amikor a kis balerina bőr lepattogzott rólam, kiderült, hogy valójában nagyon kíváncsi, az életre éhes valaki vagyok.

Utált ott állni a balettrúdnál, nem bírta a mindennapos drillt?
Sz. K.: Három-négyévesen kezdtem táncolni, utána szinte magától jött a Balettintézet. Ez talán inkább a szülők által kijelölt út volt, és sokáig nagyon sikeres is voltam ezen a területen, jól éreztem magam, az évfolyam elsői közé tartoztam. Csak amikor a saját személyiségem kezdett kialakulni, kiderült, hogy nem cseng össze azzal, amit ez a fajta létezés kíván.

Emiatt ki akart rohanni a világból és egész Ázsiáig szaladt?
Sz. K.: Tulajdonképpen igen. Tizennégy éves korom körül elindult egy erős intellektuális kíváncsiság, azon töprengtem, miért élünk, van-e Isten, és kemény szépirodalmat, filozófiát olvastam, nagyon azt kerestem, hogy mi az igazság. Valahogy azt képzeltem, hogy valószínűleg a buddhisták világa kevésbé álságos.

Fogott egy hátizsákot, volt némi pénze, és uccu neki?
Sz. K.: Pontosan, igen. De nem gondoltam arra, hogy nagyon sokáig Ázsiában leszek, nem határoztam el, hogy ez négyéves történet lesz az életemből.

Igaz, hogy nyolcvan dollárból lehetett bérelni egy régi házat, és ott megnyitotta az ország első kok­tél­bárját?
Sz. K.: Abszolút. Akkoriban az nagyon szegény ország volt, és egy átlagfizetés harminc dollár körül volt. Ez egy olyan ház volt a Mekong partján, amilyeneket az ember filmekben lát, spalettás, kétszintes, franciás stílusú. Felül éldegéltem, fogyott a pénzem, és eszembe jutott, hogy a földszinten csinálnék egy koktélbárt.

Ahhoz alapanyagok és szakértelem is kell.
Sz. K.: Én mindkettő hiányában voltam. Nagyon pici város Luang Prabang. Egyetlen olyan bolt volt, amelyik a Laoszban szokásos dolgokon kívül mást is árult, ott beszéltem meg, hogy szerezzék be nekem, ami szükséges. A thai határon át hozták csónakokkal a folyón. Én meg elkezdtem kitalálni, hogy mi legyen az a tíz koktél, amit el tudok készíteni.

Nyilván embermustrát is jelentett a bár közönsége, ami akár színházi szempontból is hasznos lehetett.
Sz. K.: Ez is igaz, de ennél fontosabbak az utak, amik ide vezettek. Ahhoz, hogy az ember Laoszban eljusson odáig, hogy megnyit egy ilyet, olyan emberi szituációkban kell részt vennie, amik talán sűrűbbek, mintha az ELTE-re jártam volna szabad bölcsészként. Például egy erdő közepén, sátorban ülő embertől kellett engedélyt kérni. Azt tanácsolták, hogy mindenképpen vigyek neki egy üveg whiskyt, mert az jelentősen növeli az esélyeimet. A bárban kitört verekedés után pedig, az ott dolgozó két emberrel együtt, fogdában találtuk magunkat. Borzadályos volt, teljesen lepukkant. Három hét után kezdtek el úgy az ügyünkkel foglalkozni, hogy kijöhettünk. De egyszer kórházban is voltam, és amikor láttam, hogy szivacsba bele van szúrva egy tű, és az a tű a kórházban mindenki számára, és ezzel szeretnének beadni valamit, akkor menekülni kellett, az orvosok pedig rohantak utánam.
hirdetés

Az RTL Klubnál is dolgozott, mielőtt végképp színházzal kezdett foglalkozni.
Sz. K.: Ott sok mindent csináltam. Rendezőasszisztens voltam, mint szerkesztő csináltam a Győzike show-t néhány adás erejéig, dolgoztam a nagy celebes műsorokban Argentínában, az egyik szériában rendezőasszisztens voltam, a másikban vágó.

Az egyetem után rögtön a Katona József Színházba került, ami rendező esetében ritkaság.
Sz. K.: Talán Bodó Viktorral volt még így, de ő nagyon rövid ideig dolgozott ott. Velem Zsámbéki Gábor és Máté Gábor ezt nagyon jól csinálta, mert az egyetem második évfolyamától kezdve már voltak kisebb-nagyobb feladataim a Katonában. Szép fokozatosan egyszer csak része lettem a társulatnak. Sok fiatal rendező vérzik el azon, hogy hirtelen kell valamit villantani egy új közegben, és ha az nem sikerül, gyorsan elfelejtik őket. Velem ez nem így történt.

Most egy új közegben rendez, a Budapesti Operettszínház Kálmán Imre Teátrumában, ami a megnyitás előtt álló, felújított Moulin Rouge-t jelenti. Az eredeti mulató lesz annak a kortárs kamaraoperának a közege, amit színpadra állít?
Sz. K.: Nem sokat jártam a Moulin Rouge-ba szórakozni, meglepett, hogy ez lényegében egy kis színház, és ebben a mivoltában élesztették újjá. Nagyon szépen helyreállították, szerintem átmenet lesz az orfeum és a színház között.

A kamaraopera hogyan illeszkedik ebbe a környezetbe?
Sz. K.: Amikor tavaly Miskolcon bemutattuk Beischer-Matyó Tamás művét az Operafesztiválon, inkább azt éreztem problémásnak, hogy ott a nagyszínpadon játsszuk. Ez ugyanis egy négyszereplős történet, szerelmi sokszögről van benne szó. Az énekesek, Frankó Tünde, Lukács Anita, László Boldizsár és Kendi Lajos olyan színészi kimunkáltsággal vannak jelen, ami nem feltétlenül szokványos zenés színházban. Mi igyekeztünk nagyon aprólékosan és hitelesen dolgozni. Egy vetítést is teszünk az előadás mögé, amit Varga Vincze és Nagy Gergő raktak össze. Az intim, kis teret jónak gondolom ehhez a produkcióhoz, ahogy az orfeum a színházénál kicsit kötetlenebb atmoszféráját is.

Nyilván nagyon más stílusban játszanak a szereplők, mint a Katona József Színházban.
Sz. K.: Attól, hogy a szereplőim nem beszélnek, hanem énekelnek, nyilván minden megváltozik. Az idő például, ami eltelik a színpadon, maximálisan kötött, hiszen a zenétől függ, ami lehet olyan, hogy azt, hogy „igen”, huszonöt másodpercig tart elénekelni, mert így van megírva a darab. A próza esetében pedig mi határozzuk meg akár azt is, hogy hány mondatot hagyunk ki Ibsenből és hányat hagyunk meg.

Alapvetően vígoperáról van szó?
Sz. K.: Nem mondhatom ezt, mert van benne halál, tragédiával végződik. De vannak benne olyan jelenetek, amelyek a humorát domborítják ki annak, amikor az emberek nem tudják, hogy valójában mi történik körülöttük, és olyan helyzetekbe kerülnek, amik viccesek lehetnek. Sokszor azon nevetünk, ami a nyomorunk.






vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor