RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. szeptember 21., csütörtök
Máté, Mirella

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
A színész soha nem hal meg az emberben
2017-04. szám / Pavlovics Ágota

Ragyogó tehetségét számos darabban megmutatta, a Vígszínházban láttuk a Popfesztiválban, a Jó estét nyár, jó estét szerelemben, az In memoriam Ö. I.-ben, a Nemzeti Színházban a Victor Frunza rendezte Cseresznyéskertben. Szerepeit még hosszan sorolhatnánk, ám a
kíváncsi-kékszemű, lobogó-szőke hajú színésznőt 2000-ben egy szerelem Amerikáig repítette. Peremartoni Krisztina azóta nem lépett magyar színpadra. Most újra itthon próbál, a Lengyel Intézetben a Zsámbéki Színházi Bázis produkciójára készül. Próba után beszélgettünk. Jó volt a közelében lenni, sugárzik belőle a bátorság, a szabadság.

Hogy vagy? Csak tegnap érkeztél meg Amerikából.
P. K.: Furcsa érzés, már itt vagyok, de még a lelkem nem ért össze. A testem itt van, a lelkem még ott. Nálam a repülés okozta jetlag lega­lább egy hétig tart.

Máris próbálsz, mi hozott haza, mi az, aminek a kedvéért újra szín­pad­ra állsz?
P. K.: Galgóczy Judit felhívott, és elmondta, hogy Lackfi János Hinták című darabját rendezi, amelynek középpontjában a hit kérdése áll. A darab kétszereplős, egy anya és a lánya története, amelyben vilá­go­san látszik, hogy a döntéseink és azok következményei csak látszólag vannak a mi kezünkben. Az anya és a lánya kapcsolat összefonódik két különleges és szenvedélyes szent, Avilai Nagy Szent Teréz és Lisieux-i Kis Szent Teréz legendájával, vagyis négy nő élete szövődik egymásba. Lackfi János darabja azért is különleges, mert a mindennapos tragédiákat összesűrítő mai nők történeteit és a két egyházi szent történetét a hintamotívum, a földhöz kötöttség és a repülni vágyás szimbóluma köti össze. Lackfiról köztudott, hogy mélyen hívő ember, a történet megírását pedig egy fiatal légi kísérő halála ihlette. A darab nagyon érdekes időcsúsztatással dolgozik, majdnem olyan, mint egy álom. Érdekes a szöveg és a történet is, de számomra az is nagyon fontos, hogy tizenhét éve álltam utoljára hazai színpadon, akkor nyitottam ki utoljára magyar nyelven színpadon a számat.

Azért is mentél el 2000-ben, mert nem akartad színésznőként kinyitni a szádat, aztán hamarosan San Francisco egyik híres színházában a színpadon találtad magad. Milyen érzés volt ott színésznőnek lenni?
P. K.: Azt gondolom, hogy játszani csak az anyanyelvén tud az ember, tovább megyek, ha az ember magyar, legjobb, ha magyart párt választ magának. A férjem, aki miatt Amerikába mentem, amerikai volt, és hamar megtapasztaltam, hogy a kulturális különbségek nagyok, a szó minden értelmében nehéz egy másik kultúrával összefeküdni. Tény, hogy Amerikában színésznőként is dolgoztam, több színházból kaptam ajánlatot, és úgy láttam, hogy az is lehetne az utam, ha akarnám. Ugyanakkor komoly kudarc is ért, nem tudtam magam hallgatni angolul, idegesített. Idegen volt, rossz volt hallani. Ki akartam lépni a korábbi életemből, meg is tettem, sok mindennel foglalkoztam, dolgoztam, tanítottam, utaztam, ugyanakkor bennem van a színésznő, aki nem hagyja magát elnyomni. Azt gondolom, hogy a színész soha nem hal meg az emberben, benne él. Nem tudom, mi lesz. Amit most csinálok, ugrás a semmibe, vagy ugrás a sötétbe. Kérdés, vissza lehet-e ülni a lóra?

Soltész Bözse lesz a lányod, őt ki választotta ki a szerepre?
P. K.: Én javasoltam Bözsét a lányom szerepére, jól ismerem, 1993-1996 között tanítványom volt a Nemzeti Színiakadémián.

Mikor lesz a fővárosi és mikor a zsámbéki bemutató?
P. K.: Az előadás a Zsámbéki Színházi Bázis produkciója, de előtte májusban három alkalommal fog menni a Lengyel Intézetben, július közepétől pedig Zsámbékon.
hirdetés


Hogyan alakul mostanában az életed, mennyit vagy Amerikában és mennyit itthon?
P. K.: Egyre többet vagyok itthon, ahogy én élek, nem könnyű munkát kapni, sem itt, sem Amerikában. Eddig szerencsém volt, mindig sikerült megtöltenem a pénztárcámat annyi pénzzel, amennyire szükségem volt ahhoz, hogy át tudjak repülni az óceánon. Olyan családból jövök, ahol azt tanultam, hogy mindenből van elég mindig. Apukám is mindig elégedett, hálás azért, amit ad a sors. Próbáljuk a jó dolgokat meglátni ebben a veszélyes világban, amiben élünk.

A San Franciscóhoz közeli Berkeleyben laksz, az év jelentős részét pedig a világ különböző pontjain töltöd. Leginkább olyan szakrális helyekre jársz, mint Peru, India, Mexikó, Tibet, Indonézia, Nepál. Utoljára merre jártál?
P. K.: Kanadában, Torontóban voltam, ahol jógát tanultam. Az én jógámat. Egy idő után az ember megtanulja, melyik az övé. Komolyan csinálom. Ettől vagyok egyensúlyban. Szeretnék nyolcvanévesen is lemenni hídba, megőrizni a testem hajlékonyságát.

Amikor itthon vagy, gondolom, járod a színházakat, nézel filmeket. Mi volt rád nagy hatással az utóbbi néhány hónapban?
P. K.: Sokat járok színházba, tavaly év végén láttam egy nagyszerű előadást a Nemzeti Színházban. Ivan Viripajev Részegek című művét, amit Viktor Rizsakov rendezett. A mondanivaló és a rendezés is nagyon tetszett. Most pedig láttam Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjét, amitől le vagyok nyűgözve.



Dióhéj
Fraknói Vilmos történetíró, egyháztörténész 1843. február 27-én született és 1924. november 20-án hunyt el. A Vilmos-díjat azoknak adományozzák, akik munkássága kiemelkedő a teológia, filozófia vagy az egyháztörténelem területén. A díjat évente adják át, Fraknói Vilmos halálának évfordulóján. 2010-ben Lackfi János Hinták című drámája nyerte el. A szerző megfogalmazása szerint a „zsoltáros szabadversben” megírt darab egy tragikus véget érő anya-lány kapcsolatot ötvöz Avilai Nagy Szent Teréz és Lisieux-i Kis Szent Teréz történetével, és az egész drámát átszövi a repülés motívuma.


vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor