RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. október 22., vasárnap
Előd

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
„Kellenek az új impulzusok a szakmai fejlődésemhez”
2017-05. szám / Jónás Ágnes

Sam Holcroft Családi játszmák című komédiája két évvel ezelőtt nagy sikert aratott a londoni Nemzeti Színházban – a konfliktusokkal, ellenszenvvel, hazugságokkal és sok humorral átszőtt darabot ezúttal az Orlai Produkciós Iroda a Belvárosi Színházban tűzi műsorára. A június 27-én
debütáló előadásról, a családi körben eltöltött ünnepek okozta frusztrációról a Sheena szerepébe bújó Járó Zsuzsával beszélgettünk, aki többek között elárulta azt is, hogy mi az, ami tizenöt év pályán eltöltött idő után is éppúgy lelkesíti, mint a kezdetekkor.

Karácsony a szeretet, az elfogadás ünnepe, azonban a Családi ját­szmák című komédia épp ezek hiányával szembesít. Milyen érzelmi kihívásokkal kell megküzdeniük a szereplőknek a ceremoniális együttlét során?
J. Zs.: Erre az ünnepre hazatér két fiútestvér, akik hozzák magukkal a családjukat is. Az ünnepi készülődésben egyre nő a feszültség, ami persze szinte már közhely, hiszen ki ne ismerné ezt a jelenséget. Minél jobban igyekszünk, hogy rendben, békében és konfliktusok nélkül bonyolódjon le a ceremónia, annál nagyobb nyomás nehezedik mindenkire, amihez elég egy apró baki, s máris robban a bomba. A darab központi figurája a két fiú édesanyja, aki hatalmas erőkkel próbálja levezényelni a tökéletes karácsonyi ebédet, de természetesen kudarcot vall. Lehetne bolhából elefántot csinálni, de az előadásban más a helyzet: ebben a családban csontvázak esnek ki a szekrényből, a tébolyult helyzet a végsőkig fokozódik, ami persze elképesztő mulatságos helyzeteket generál. Néhány rendelkező próbán vagyunk csak túl, de már most könnyesre nevettük magunkat – talán azért, mert magunkra ismertünk. Ez jó jel, hiszen ezek szerint van esély arra is, hogy a nézőből hasonló reakciót vált majd ki a leendő előadás, habár a komédia végkifejlete mégis tragikus, ugyanis megjelenik a család egyetlen gyerektagja, egy tiszta, ártatlan kis emberke, aki ennek az egész őrületnek az igazi elszenvedője, s aki már belebetegedett a családja hazugságaiba. A Családi játszmák tanulságos, elgondolkodtató, de egyben szórakoztató előa­dás­nak ígérkezik.

Az előadás érdekessége, hogy a nézők végig beavatottként láthatják lelepleződni azokat a titkokat és hazugságokat, amelyeket a szereplők egymás elől eltakarni igyekeznek.
J. Zs.: Igen, az előadás egy másik remek találmánya, hogy bizonyos szabályok szerint „működnek” a szereplők, ezekbe vannak beavatva a nézők. Olyan ez, akár reality show: a kivetítőn láthatók a különböző parancsok, vagyis a szereplők keretek közé vannak szorítva. Valaki például csak akkor hazudhat, ha leül és eszik, egy másik szereplő csak akkor mondhat ellent, ha iszik. Mindez a mi munkánkat is bonyolítja, de bizonyos értelemben könnyebbség is, hiszen szó szerint kell eljátszani, ami a szerzői instrukcióban szerepel.

Ötvös Andrással, ha jól tudom, még az egri Gárdonyi Géza színházas korszakból ismeritek egymást.
J. Zs.: Valóban évekig játszottunk együtt. Ennek köszönhető, hogy már egyetlen szemvillanásból is értjük egymást. Az előadás szereplőgárdája roppant szerencsés összetételű, már a próbákon lehetett érezni, hogy közös nyelvet beszélünk. Réti Adriennel közös az öltözőnk a Vígszínházban, ráadásul van egy internetes privát csajos csoportunk, amelynek tagjaival havonta összejárunk. Kútvölgyi Erzsébetet szintén a Vígből ismerem, és remek színésznőnek tartom. Vártam már ezt a munkát nagyon, már csak azért is, mert Papp Jánossal, Szikszai Rémusszal és a rendező Göttinger Pállal régóta szerettem volna együtt dolgozni.

Nem először játszol Orlai Produkcióban – tavaly novemberben debütált a Belvárosi Színházban Billy Van Zandt és Jane Milmore Bocs, félrement! című komédiája, melyben a szókimondó és feminista Peget alakítod. Meglehetősen ritkán bújsz ennyire elrajzolt figura bőrébe.
J. Zs.: Ennek az az oka, hogy általában drámai hősnőket játszom, pedig mindig érdekelt a szélsőséges karakterek megformálása. Peg is ilyen, pont ezért imádom játszani.

Itt minden bonyodalmat csevegőprogramokon, telefonokon, e-mailekben küldött üzenetek generálnak. Te az internet- és kütyüfüggők vagy a digitális vívmányok mértékletes használóinak táborát erősíted inkább?
J. Zs.: Szerencsére az utóbbit. Egy évvel ezelőtt kaptam egy okostelefont a kollégámtól, azonban hamar rájöttem, mennyire könnyen rá lehet kattanni, ezért vannak napok, amikor direkt nem reagálok az üzenetekre, s lenémítom a készülékem. A közösségi oldalakat sem nekem találták ki – teljes mértékben személytelen számomra a virtuális világ.

Mi lehet a nők számára tanulság a darabból?
J. Zs.: Talán az, hogy jobban oda kell figyelni arra, hogy kivel élünk, s kit tekintünk barátunknak, és az sem árt, ha emberi kapcsolatainkat nem e-mailek, hanem személyes beszélgetések formájában ápoljuk. Elég nagy probléma, ha egy félrement üzenetből jön rá egy nő arra, hogy a férfi, akivel évek óta együtt él, valójában nem az, akinek hiszi.

Egyébként mikor és hogyan kerültél Orlai Tibor szakmai látóterébe?
J. Zs.: Egy ideje már kerülgetjük egymást, aztán amikor tavaly kiderült, hogy csak egyetlen bemutatóm lesz a Vígszínházban, szóltam Tibornak, és néhány nappal később már jelezte is, hogy szeretné, ha a Bocs, félrement! darabot régi Máté Gábor-os hallgatók adnák elő. Tetszett az Orlai-féle „együtt szabadon” vezérelv, mert szerintem az alkotáshoz nemcsak biztonság, hanem szabadság is kell. A biztonsághoz való ragaszkodás számomra mindig gyanús, mert bár fontos pillére a nyugodt életnek, de ha azon kapom magam, hogy feláldoztam az életem azért, hogy legyen egy tisztes nyugdíjam, elkezdek szorongani.
hirdetés

Az előbb említett komédia szereplői – Kovács Patrícia, Mészáros Máté és Péter Kata – hozzád hasonlóan Máté Gábor és Horvai István osztályában végeztek a Színház- és Filmművészeti Egyetemen 2003-ban.
J. Zs.: Így van. Máté Gábor első egyetemi osztálya voltunk, a diploma után alkalmi társulatot alapítottunk, és elhatároztuk, hogy nyaranta valamelyik osztálytársunk életéből készítünk előadást AlkalMáté Trupp néven. Az első években még nagyon jól működött a Zsámbékra való leköltözés, de később rájöttünk, hogy némileg kiöregedtünk már az együttalvós, kéthetes „Woodstock-életből”. Áttettük székhelyünket a Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorházba, Orlai pedig rögtön felkarolta, és támogatta az előadásainkat.

Mi az, ami szerinted manapság rangot jelenthet egy színész számára?
J. Zs. Nem tudnám megmondani, hogy számomra melyik színházban rang ma színésznek lenni, de szerintem nem is az számít, hol vagyunk, hanem az, hogy az ember jól érezze magát abban a színházi közegben, ahol épp dolgozik, hogy megbecsüljék, hogy harmóniában legyen a vezetőséggel, hogy a képességeihez méltó feladatokat és tisztes fizetést kapjon, hogy hosszú távon gondolkodjanak benne, s hogy olyan kollégákkal legyen körbevéve, akik szeretik, illetve akikkel lehet őszintén beszélni.

Hat éve erősíted a Vígszínház társulatát, azonban a következő évadtól már szabadúszóként dolgozol tovább. Miért érezted szükségét a váltásnak?
J. Zs.: Úgy éreztem, kellenek az új impulzusok a szakmai fejlődésemhez, szeretem magam új helyzetek és kihívások elé állítani. Nagyon sokat köszönhetek a Vígszínháznak, hiszen Eszenyi Enikő azonnal felkarolt, miután távoznom kellett Egerből, szép szerepeket játszhattam el. Egy idő után azt éreztem, hogy megrekedtem, ráadásul nehéz volt egy ekkora intézményhez egyeztetni más munkákat. Vettem egy nagy levegőt, és elhatároztam, hogy fejest ugrom a szabadúszásba, elvégre egy életem van, amit szeretnék önmagamhoz hűen leélni, és megtapasztalni, hogy meddig feszegethetők a határaim.

Ilyen határfeszegetés volt az Egy nyári nap Mészáros Mátéval és Ágoston Péterrel is?
J. Zs.: Igen. Igazi baráti társulás volt ez. Mrozek egyfelvonásos abszurd vígjátékát Máté és Peti szemelte ki magának, aztán felkérték Cseh Juditot rendezőnek, Fekete Györgyit jelmez- és díszlettervezőnek, én pedig boldogan csatlakoztam hozzájuk. Alkalmi társulatunkat a Manna Kulturális Egyesület karolta fel és a Pesti Magyar Színház Sinkovits Imre Színpada adott otthont a produkciónak.

Tudod már, hogy jövőre milyen feladatok várnak rád?
J. Zs.: Most egy évre előre pontosan tudom, mikor, hol és mi lesz a munkám. Szerepelek Orlai-pro­duk­ciók­ban, hívtak a Karinthy Színházba is, és sikerrel fut Fodor Annamáriával, Herczeg Adriennel és Bercsényi Péterrel közös, Kortalan kortárs című sorozatunk is a Mozsár Műhelyben.

A tehetségen, szorgalmon, alázaton és sok egyéb szakmai kompetencián kívül még mi az, ami szerinted elengedhetetlen ahhoz, hogy valakiből jó színész váljék?
J. Zs.: Egyaránt kell lelkileg érzékenynek és erősnek lenni. Szükség van egy vastag kéregre, egy védőpajzsra, ami véd a pályán érő bántásokkal, furkálódásokkal szemben, mert ha sikeres vagy, ha nem, ez a kettő bizony mindig meg fog találni.

Mi lelkesít téged több mint tizenöt év pályán eltöltött idő után is?
J. Zs.: A bemutatók előtti adrenalin, a próbafolyamatok alatt érzett izgalom és kísérletezés,
valamint az eufória, ami akkor önt el, mikor egy sikeres előadás után lejövök a színpadról.


vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor