Címlap – Interjú
„Már nem tudok elvérezni a színpadon”
2009-19. szám / Bóta Gábor
Nyári Zoltán az Operaverseny és Fesztivál a Mezzo Televízióval című rendezvénysorozat két produkciójában is szerepel. Nem sokkal beszélgetésünk után utazott New Yorkba, hogy Alföldi Róbert rendezésében próbálni kezdjen Tobias Picker Emmeline című művében. Ebben az előadásban, a verseny színhelyén, Szegeden csakúgy láthatjuk, mint az Egy halálraítélt utolsó napja című operában.
 Tavaly is indultál a versenyen, de akkor nem sikerült. Szerinted miért nem?
Ny. Z.: Rossz volt az anyagválasztásom. Két válogatás előzi meg a versenyt. Az egyik az éneklés szempontjából fontos, a másikon inkább a színészi játékot figyelik.
Veled két rendező is dolgozni akart.
Ny. Z.: Akartak többen is, csak ezt már nem lehetett egyeztetni. A Mezzo Tv közvetít minden produkciót, így én két előadásban is látható leszek a képernyőn. Ez szakmai szempontból talán hoz valamit.
Szeretsz versenyezni?
Ny. Z.: A művészetek esetében nem szeretem a versenyhelyzetet, amibe bele vagyunk kényszerítve. Kornis Mihály azt írja valamelyik könyvében, hogy aki az életet versenyként fogja föl, az előbb-utóbb veszíteni is fog. Ugyanakkor az ember egy ilyen verseny esetében mégiscsak csomó mindent megtanul magáról. Emiatt az egész nyaram odalett. Ugyan két hétre elmentem a családommal pihenni, de közben azért kerestem a lehetőségeket, hogy mikor lehet időm gyakorolni. Visszamondtam előadásokat, felkéréseket is.
Nem vagy az Operaház tagja?
Ny. Z.: Magánénekesként vagyok elég jól szerepekkel ellátva. Van egy-két szentencia a szakmáról, amit megjegyeztem. Körmendi Jancsi bácsi mondta annak idején, hogy minden szerepedet a következő szereped érdekében is játszod. Igyekszem tehát úgy dolgozni, hogy csak akkor csapjam rá valakire úgy az ajtót, hogy a kilincs se maradjon benne, ha nagyon muszáj. Ez nem jelenti azt, hogy megalkuvó vagyok, de a napi szintű kommunikációt úgy kell megválasztanom, hogy mindenkivel szót értsek, persze anélkül, hogy feneket nyalnék.
Mikor csapod rá az ajtót valakire?
Ny. Z.: Az Operettszínházban ajtót csaptam 2006-ban, mert már túl sok volt a porhintés. Túl sok volt a színpadon a füst, a gépezet és az intelligens lámpa. És úgy éreztem, hogy túlzottan ki vagyunk zsigerelve. Másrészt az Operaházban már voltak olyan feladataim, amelyekről azt gondoltam, hogy nem lehet őket az operettszínházi tevékenységemmel összeegyeztetni, ezeket már nem csinálhattam volna olyan igényességgel, mint addig. Lehet, hogy például én is elkezdtem volna prózában magas fejhangon beszélni, és akkor hiteltelenné váltam volna magam előtt, mint színész. Nem lett volna időm másnapra regenerálódni az operaénekléshez.
Miért gyakori a túlzottan magas hang prózában az operettszínészeknél?
Ny. Z.: Mert ott beszélnek, ahol énekelnek. Alföldi Róbert számtalanszor rám szólt a Csárdáskirálynő rendezésekor, hogy „már megint fönt beszélsz”. Előadások előtt treníroznom kellett magam arra beszédgyakorlatokkal, hogy prózában „mellesen” szóljon, zengjen a hangom, majd egyszer csak fejrezonancia-dús énekhangnak kellett következnie. A beszédhang ennél majdnem egy oktávval lejjebb van. A Csárdáskirálynőben való éneklés és beszéd után három napot kellene pihenni, hogy az ember Mozartot énekeljen, Mozart után a következő nap föl lehetne lépni a Csárdáskirálynőben, de utána is két nap pihenőre volna szükség. Végül is ezért kellett nekem eljönnöm az Operettszínházból. Meg aztán az igazgatóval is túl sok volt a konfliktus. Nem hiszem el, hogy nem lehet szakértő módon megismertetni, megszerettetni a mai fiatalsággal az operettet, csak kiszolgálni lehet a közönséget olcsó musicalekkel. És, tisztelet a kivételnek, de egyre több a diploma nélküli musicalszínész a színpadon. Az egyik kollégám azt mondta, „akkor jöttem el vidékről, amikor meghajoltam egy tapsrendben, jobbra néztem, ott is egy diploma nélküli ember volt, balra néztem, ott is egy diploma nélküli ember volt”.
Nyilván olyanokról volt szó, akik a stúdióban végeztek.
Ny. Z.: Számomra a színész ott kezdődik, hogy be tud jönni a színpadra anélkül, hogy kapna akár csak egy instrukciót is, hogyan jöjjön be. Persze a színpad iránti alázattal és sok-sok éves gyakorlattal mindent meg lehet tanulni. | |
Nem hiányzik az operett?
Ny. Z.: Az igazi operett hiányzik! És az Operettszínházból is nagyon hiányoznak a kollégáim. Egyébként pedig az akkori operettszínházi morál nem hiányzik.
Amit operettszínészként tanultál, abból nyilván sok minden felhasználható operaénekesként.
Ny. Z.: Fel lehet használni. Például, amikor Ascher Tamás a Karnyónét rendezte, fel kellett kötnöm a gatyámat, hogy megfeleljek a színészi elvárásainak.
Prózai színészként végeztél. Rád nem mondta senki az Operaházban, hogy az ő szempontjukból diploma nélküli vagy?
Ny. Z.: Nem tudom, talán a hátam mögött. Nézd, én mindig is sokat dolgoztam, és lassan-lassan csak kimunkálódott egyfajta operai énekhangom. Most már látszik, hogy milyen szerepekre vagyok alkalmas. De persze az Operaház iparszerűen működik, van úgy, hogy az énekes egy nap három próbára is ki van írva, pedig szeretném, ha maradna arra idő, hogy a rendezővel beszélgessünk. Például Tamino szerepét A varázsfuvolában már énekeltem az Operaházban meg külföldön is, de most a Vígszínházban mutatjuk be, érdekel Marton László elképzelése a szerepről, mennyiben egyezik azzal, amit én gondolok róla. Érdekes eljátszani egy fiatalembert, aki férfivá érik a darab végére.
Most Amerikában egy húszéves embert kell eljátszanod.
Ny. Z.: Én mondtam Alföldinek, hogy már nem nézek ki húszévesnek. Azt felelte, hogy „nyugi”.
Abban, hogy Krisztusra hasonlít a kinézeted, van valami tudatosság?
Ny. Z.: Ez megmaradt a Luxemburg grófjából. Amikor Iglódi István rendezte, azt mondta, hogy csináljak valamit a fejemmel, mert nagyon fiatalnak látszom. Ez már csaknem tíz éve volt. Abban maradtunk, hogy szakállat növesztek, és akkor láttam, hogy ez karaktert ad. Ezzel már kezdenek beazonosítani. Az Operettszínházban már mondták, hogy Vámos László, az egykori főrendező rég levágatta volna a szakállamat, mert egy színész legyen csupasz, képlékeny arcú. Igen ám, de sajnos ma már a világ nem arról szól, hogy csinálj meg egy-egy szerepet, hanem, hogy csináld meg önmagadat! Erről ismernek meg. Akkor kapok különböző szerepeket, ha én is valahogy kinézek. De ha arra van szükség egy szerephez, hogy levágassam a szakállamat, akkor levágatom.
Miért indultál az operaversenyen?
Ny. Z.: Mert korhatár nélküli volt, és úgy éreztem, hogy egy verseny még csak belefér az életembe. Csak ki kellene magam rendesen próbálni. Most érzem azt, hogy már van mit mutatnom, és már nem tudok elvérezni színpadon, legfeljebb nem leszek frenetikus – habár, ha jó a csapat... De „elsüllyedni” már nem fogok.
|
 vissza |
|
|
| |
RSS | Impresszum | Előfizetés
vissza a lap tetejére
