PM Online | Zene

Illényi Katica eMerRTon- és Artisjus-díjas hegedűművész december 16-án ad koncertet a Művészetek Palotájában. Bartókot és Kodályt ugyanúgy játszik majd, mint tangókat és filmzenéket. És énekel, táncol is, ahogy már tőle megszokhattuk.
Fotó: Bazánth Ivola

Olvastam, hogy nem voltál jóban a hegedűtanároddal, Kovács Dénessel. Hiányoltad a vele való emberi kapcsolatot. Lehet, hogy emiatt is kezdett más érdekelni, mint a hegedülés? De elképzelhető, hogy már gyerekkorodban is úgy volt, hogy az édesapád nagyon akarta, hogy állandóan hegedülj, és te mentél volna a játszótérre?
I. K.: Persze, gyerekkoromban voltak lázadozások, de ezek nem okoztak lelki sérüléseket. Kamaszként és főiskolásként azonban nagyon hiányzott a tanárommal az emberi kapcsolat. Nem tanítok rendszeresen, de volt már magánnövendékem, és tudom, hogy kicsit nevelő, pszichológusi szerep szükséges ahhoz, hogy ki tudjon bontakozni. Hiszen mi a lelkünkkel dolgozunk, ez egy önkifejező hivatás. És mivel nekem nagyon hiányzott a lelki kapcsolat a tanárommal, talán ezért is kezdett el érdekelni sok minden más is.

Mindhárom testvéred zenész?
I. K.: Igen. Feri a Houstoni Szimfonikusok első hegedűse, Anikó a Stadtorchester Winterthur szólamvezető csellistája, Csaba nemrég diplomázott Bécsben, szintén hegedű szakon. Tavaly decemberben a Művészetek Palotájában tízéves álmom teljesült, a négy Illényi egyszerre játszott a színpadon. Annak idején volt családi vonósnégyesezés. Nagy családi házban éltünk, olyanok voltunk, mint egy zeneiskola. Mindenhonnan szólt a hangszer. Édesapám az Operaház zenekarában hegedült, édesanyám pedig szintén játszott hangszeren, zongorázott. Mindennap hegedűhangolásra ébredtem, mert a bátyámnak iskolába menet előtt már egy órát kellett skáláznia. Igazából nem is nagyon gondolkodtam én sem máson, mint hogy hegedüljek. Fordulópont volt az életemben, huszonegy éves koromban, amikor színházi produkció zenekarába kerültem, és láttam énekelni, táncolni a színészeket, csodálkoztam, hogy ilyen is van!

Addig színházba nem jártál?
I. K.: Inkább operába jártunk.

És ott nem tetszett, hogy kövér nénik, kövér bácsik lecövekelve állnak a színpadon?
I. K.: Így van. De amikor Oszvald Marikát és Farkas Bálintot láttam énekelni és őrült módon táncolni, és hogy óriási sikerük van, előjött belőlem a gyerekkori vágyam, hogy tulajdonképpen táncosnő akartam lenni.

Ettől édesapád nem kapott idegbajt? Hiszen gyerekkorod óta nyüstölt a hegedüléssel, elérette veled, hogy korkedvezménnyel, már tizennégy évesen felvegyenek a Zeneakadémiára.
I. K.: Azt mondta az apu, hogy bármit lehet csinálni, „de előbb, fiam, diplomázz le”! És ez így is lett. De a diplomázás előtti egy-két évben már minden hegedüléssel keresett kis pénzemet ének- és táncórákra költöttem, meg a fellépő-ruhákra. A szüleimen közben láttam az aggodalmat, a szkeptikus hozzáállást, és akkor megfogadtam, hogy soha senkinek nem fogok beszélni arról, hogy ez nekem mennyire fontos, pláne otthon nem. De végül is sosem lettem hűtlen a hangszerhez, sőt, később, mikor már több színházi előadásban szerepeltem, mindig belecsempésztem a hegedűt. Éveken keresztül jártam Amerikába zenés darabokkal, például a My Fair Lady főszerepét játszottam. A pályakezdésem első tíz évében nagyon szerettem az operetteket. De a hegedülés mellett igen sok minden érdekelt még, és ezeket kezdtem hobbiszinten csinálni. Nem is tudtam igazán, hogy miért kell nekem tánc- és énekórákra járni, de mindez fanatikusan érdekelt.

Ez nem vont el a napi gyakorlástól?
I. K.: Nem. Huszonkét-huszonhárom évesen reggel nyolctól este tízig be volt osztva a napom. Arra hamar rájöttem, hogy a zenekari munka, az, hogy az árokban játszom, nem vonz.

Ha valaki ennyi mindent csinál, az lehet mohóság, hogy rengeteget akar tudni, de az is előfordulhat, hogy semmi sem megy igazán.
I. K.: Semmi nem volt így átgondolva. Nekem a hegedülés annyira természetes volt, mint hogy nőnek a fák és kék az ég. A jók közé tartoztam, ezért is vettek fel már tizennégy évesen a Zeneakadémiára, a különleges tehetségek osztályába.

Az nem fordult meg a fejedben, hogy neves szólista legyél? Ilyen pályába viszont már nyilván nem fért volna bele, hogy táncolsz, énekelsz, színészkedsz is.
I. K.: Ez nem fordult meg a fejemben. Lehet, hogy a sors akarta úgy, hogy ne legyen annyira jó a kapcsolatom a tanárommal, mert az életemnek ebben a szakaszában a hegedülés egyáltalán nem érdekelt. Annyira nem, hogy azon gondolkodtam, abbahagyom. És valószínűleg ezért volt fontos annyira minden más. Ma már viszont a hegedű a legfontosabb számomra, olyan komoly darabok kerültek a repertoáromra, melyek megkövetelik a napi szintű több órás gyakorlást. De megéri, mert a szakma és a közönség elismerése a legjobb visszaigazolás, hogy jó úton járok.

A Budapest Klezmer Banddel már nyilván szerettél fellépni, hiszen énekelhettél, sőt, táncolhattál is.
I. K.: Igen, de azt megelőzte tíz olyan év, amikor már sokfelé felléptem. A zenekar vezetője is úgy ismert meg, hogy egyszer elhívtam őt zongorakísérőnek, mert az enyém lebetegedett. Ő mondta, hogy van egy zenekara, amiről én addig semmit nem tudtam, és gondoltam, ha elvállalom, hogy velük játszom, akkor kénytelen leszek gyakorolni, mert nem akartam, hogy a hegedülés feledésbe merüljön. Ha nekem valaki húszéves koromban azt mondja, hogy én ma megint komolyzenét játszom, nem hiszem el. A klasszikus zene úgy, ahogy van, nem érdekelt. Most pedig folyamatosan komolyzenei koncertjeim vannak. Óriási vargabetűt írtam le. Amikor jó pár éve felvettem egy operett-ruhát, azt mondtam magamnak, hogy „Nem. Ez a korszak lezárult. Ez már nem én vagyok.” És megváltozott a repertoárom. Amikor már nem szerepeltem együtt a Klezmerrel, onnantól kezdtem el az önálló estjeimet szervezni. Akkor bejött az életembe a dzsessz is, az életöröm, a vidámság. Rájöttem, hogy számomra a szórakoztatás a legfontosabb.