Interjú
A legfontosabb a nyitottság és a kultúrák közötti párbeszéd
2015-04. szám / Szepesi Krisztina
Jutta Gehrig, a budapesti Goethe Intézet igazgatónője arról mesél, miért fontos számára a kultúrák közötti párbeszéd és az olyan gyümölcsöző együttműködések, mint amilyen a Budapest Music Center Opus Jazz Clubjával létrehozott GoetheJazz.
Nemrégen szakmai vitának adott helyet a Goethe Intézet, ahol nemzetközi színházi személyiségek beszélgettek magyar szakemberekkel, de nem igazán jutottak közös nevezőre. Mi a helyzet a zenével és esetünkben a jazzel? Ebben a tekintetben közelebb van a két nemzet?
J. G.: Eddig még nem hallottam olyanról, hogy német vagy magyar „nemzeti” jazzt különböztetnének meg, vagyis ez egészen más, mint a színház vagy az irodalom esetében, hiszen itt nincsenek meghatározott nemzetekhez fűződő kánonok. Így tehát a zene és ezen belül a jazz nem ad témát olyan beszélgetéshez, mint amilyet ön említett. Emellett pedig a jazzt jellemzi az improvizáció és az egyéni előadásmód, a jazz-zenészek ráadásul nem is egy állandó zenekarban, hanem mindig új, igen gyakran vegyes nemzetiségű formációban lépnek fel. Abban is különbözik a színháztól a jazz, hogy nincs állandó helye. Vannak persze klubok és fesztiválok erre, de semmiképp sem jellemző, hogy államilag finanszírozott intézmények adnának otthont ennek a műfajnak, vagy ha vannak is ilyenek, azok sem nagy múltúak. A darmstadti Jazz Intézetet például, ahol Európa legnagyobb nyilvános jazzgyűjteménye található, 1983-ban alapították. Összegezve tehát: a jazz a legkevésbé nemzeti szempontból kódolt kulturális forma.
Magyarországon a jazz kifejezetten rétegműfaj. Németországban mi jellemzi a jazz színterét?
J. G.: Népszerű nálunk a jazz, bár a közönség idősödik, és a fiatalok nem ugyanilyen tempóban kezdenek érdeklődni. A határ a jazz mint kulturális és mint szórakozatási forma között szép lassan elmosódni látszik, ami talán az erősödő kereskedelmi jelenlétnek és kommunikációnak köszönhető. Mindezek mellett pedig a rádiókban előszeretettel játszanak jazzt, gyakran közvetítenek koncerteket jazzfesztiválokról, az ARD ráadásul saját jazz-zenekart tart fenn, és ilyen a Hessischer Rundfunk, a Norddeutscher Rundfunk, a WDR és az SWR Big Bandje.
A Budapest Music Centerrel már több mint 10 éve működik együtt az Intézet. Mit jelent ez az önök számára?
J. G.: Nagyon fontos számunkra, hogy már ilyen régóta szervezünk közösen koncerteket, az pedig, hogy létrejött a GoetheJazz, még intenzívebbé tette köztünk az együttműködést. Ennek jegyében évente 3-4 koncertet szervezünk az Opus Jazz Clubbal közösen, melynek keretében kiemelkedő német és magyar jazzmuzsikusokat mutathatunk be. Ilyen volt például, amikor Michael Schiefel a Platypus Trióból Jochen Brinkmann csellistával és Lukács Miklós cimbalomművésszel lépett fel együtt. Az együttműködés keretében 2015 májusában hallható lesz még a Melanoia – Álomszerű jazz… című produkció az ECHO-Jazz díjas, ütőhangszeres Dejan Terzic vezetésével, szeptemberben pedig az Erdmann–Courtois–Rohrer–Moebus projekt. | hirdetés
 |
|
A jazzprogramokkal együtt több mint 5500 kulturális eseményt szerveznek világszerte. Filozófiájában úgy fogalmazott, a legfontosabb a nyitottság és a kultúrák közötti párbeszéd. Hogyan működik ez a valóságban?
J. G.: Mindig párbeszédre törekszünk, és soha nem kerüljük ki a vitákat, miközben egy ilyen beszélgetés végén nem feltétlenül kell mindig konszenzusra jutnunk. Ehhez azonban fontos ismernünk a különböző nézőpontokat és az esetleges problémákat. Minden különböző hátterű ember között folyó beszélgetés egy tanulási folyamat része, melyben az is nagy szerepet játszik, hogy a felek milyen társadalmi rendszerben és kulturális közegben szocializálódtak. Vagyis a mi értelmezésünkben a párbeszéd nyitottságon és hajlandóságon alapul még akkor is, ha tudjuk, nem lesz könnyű. De nemcsak a szakmai viták, hanem a különféle általunk szervezett események is részét képezik ennek a párbeszédnek, ezek pedig szoros megbeszélések alapján jönnek létre azon országok kulturális intézményeivel, ahol jelen vagyunk. Legújabb kiállításunk, a No Pain No Game például a Ludwig Múzeum nélkül nem jöhetett volna létre, a Fordulópontok / Turning Points című kiállításunk pedig, mely a Magyar Nemzeti Galériában volt látható, történelmi témákat dolgozott fel több ország vizuális művészének közreműködésével. Ezek is párbeszédek a művészet eszközeivel, és talán épp azért izgalmasak, mert azok között is beszélgetést kezdeményeznek a felvetett témákról, akik eljönnek, és megnézik a kiállításokat.
Ahogy említette, több magyar kulturális intézménnyel dolgoznak együtt, így színházakkal, múzeumokkal is. Mit tart a legfontosabb, legizgalmasabb eredményeknek Magyarországon?
J. G.: Nehéz erre válaszolni, hiszen a kulturális élet Magyarországon nagyon izgalmas és sokszínű. Azt mindenképpen fontos kiemelni, hogy ezt a sokszínűséget nemcsak megtartani kell, de ösztönözni is, mind a nagyobb, mind a kisebb kezdeményezéseket, legyenek akár független, akár struktúrán belül készülő produkciók. Hiszen része ennek a sokszínűségnek éppúgy az Opera és a Művészetek Palotája vagy a nagy múzeumok, mint például a Trafó izgalmas, gyakran megosztó programjaival, melyek mind vonzzák a nemzetközi közönséget. Nagyon fontosnak tartom a Krétakör munkáját. Velük is volt közös projektünk, a Demokratikus nevelés, melynek során alkalmunk volt megtapasztalni, hogy ez a fajta műhelymunka milyen jó hatással volt a részt vevő fiatalokra. Sok figyelemre méltó kezdeményezés magánszemélyektől indult el, mint ahogy a BMC is, amely az óriási elkötelezettségnek köszönhetően most nagyon fontos színtere lett nemcsak a jazznek, de a kortárs komolyzenének is, és azt hiszem, nélküle már el sem tudnám képzelni Budapestet. Hosszan sorolhatnám még a kiváló példákat, hiszen imádom Budapestet, amiben óriási szerepe van a város pezsgő kulturális életének is.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
