PM Online | Zene

A több mint félévszázada alakult Liszt Ferenc Kamarazenekar tagjai az idők folyamán nem adták alább, az induláskor kijelölt színvonalból nem engednek. Hangjuk egyéni, kíváncsiságuk folyamatos, lankadatlanul keresik az izgalmas műfajokat, stílusokat, szólistákat. Céljuk, hogy teljes élményt kínáljanak közönségüknek. Rolla János hegedűművésszel, a zenekar művészeti vezetőjével a küszöbön álló évadról és a muzsikálás lelkéről beszélgettünk.

Hagyomány, hogy a zenekar különleges szólistákat hív meg koncertjeire. Kezdjük mindjárt egy hegedűssel, Roman Kimmel, akivel december 8-án fognak játszani a Zeneakadémián. A muzsikus játékára saját állítása szerint Paganini és Jimi Hendrix volt legnagyobb hatással. Paganini világos, de hogy kerül ide Jimi Hendrix?
R. J.: Csak jó és rossz zene van. Minden hat ránk. Nem nézzük le a könnyűzenét, ahogy a fiatal hegedűsgeneráció egyik legérdekesebb művésze, Roman Kim sem teszi. Bennünket komolyzenészeknek, szomorú zenészeknek is hívnak, utóbbi meghatározással nem értek egyet. Hiszen nyitottak vagyunk, tudjuk, hogy az új élmények gazdagítják a zenekar stílusát, repertoárját. Sajnálatosnak és igazságtalannak tartom, hogy az elmúlt néhány évben jelentősen háttérbe szorult a klasszikus zenei piac.

Ning Feng hegedűművésszel idén februárban már játszottak, személyisége nagy hatással volt a zenekarra, milyen muzsikusnak ismerték meg őt?
R. J.: Kellemes együttműködés volt. A mai szólisták meglehetősen uniformizáltak, az ember hiányolja az egyéniséget. Ning Feng érzékeny muzsikus, zeneisége azokra az óriásokra emlékeztet, akik nemcsak a zeneszerző utasításait követték, hanem hozzáadtak, mint például Maurice André, Jean-Pierre Rampal, Msztyiszlav Rosztropovics, Isaac Stern vagy Szvjatoszlav Richter. Nekünk abban a szerencsében volt részünk, hogy játszhattunk ezekkel a rendkívüli hangszeres művészekkel és a közös zenélésből mindig sokat profitáltunk. Különleges öröm olyan fiatalokkal találkozni, mint Ning Feng, akiben ez a hagyomány megvan. Amikor első alkalommal odaállt a zenekar elé, mindannyian éreztük, hogy valami fog történni.

Mit gondol, mi az oka annak, hogy a fiatal muzsikusok jelentős része hangszere lehetőségeinek határait feszegeti, a legmagasabb technikai tudásra törekszik, ám kevesebbet tud hozzáadni egy zeneműhöz annak érdekében, hogy az élmény csak rá jellemző, személyes legyen?
R. J.: A zenélés lényege a spontaneitás, úgy kell átadni a közönségnek a darabot, hogy személyes legyen. Nincs értelme másként, csak az egyedi koncert jó, ha a muzsikus az aznapi lelkiállapotának megfelelően, őszintén interpretál. A hangszer csak eszköz, a lényeg az, hogy milyen zenét tudok előállítani rajta. Fischer Annie zongorázás közben teljesen elfelejtkezett magáról, lehet, hogy néha hibázott, de magával ragadó volt a játéka, és ez az, ami a közönséget megfogja. A technikailag jó, de automatikus zenélés a pódiumon ideig-óráig megél, ám hosszú távon a közönség elfordul tőle. Évente van a világon körülbelül 1500 zenei verseny, ezeken a technikailag magas szintű, tökéletes játék a követelmény, téveszteni nem lehet. Egyfajta perfekcionizmus uralkodott el, az egyéni átélés kevésbé jellemző. Kár, mert ez behatárolja a zenei szabadságot. A muzsikus dolga nem az, hogy ha esik, ha fúj, el tudja játszani az adott darabot. Az igazi zenész személyisége, hozzáállása legalább annyit nyom a latban, mint hangszeres tudása.