Shakespeare és az erdélyiek
2018. szeptember 24. / Bóta Gábor

Imádom Gyulát, igazán szép kis város, fantasztikus lehet a főkertésze, mert itt is, ott is bámulatos formájú, színű virágkompozíciók sokasága pompázik. Ideális fesztiválok rendezésére. Idén kettőn is voltam a Gyulai Várszínházban, a már tradicionális Shakespeare Fesztiválon és az első alka-
lommal megrendezett Erdélyi héten. Amikor az ember ott van, akkor rendszerint már jó. De mondjuk rekkenő hőségben, légkondicionálatlan vagonban utazni, holott légkondicionáltra váltottunk jegyet, kevésbé. Az meg pláne nem, ha le is robban az ember alatt a kocsi, kiállítják, tolatnak hátra, ami persze késéssel jár.... Hát erről nem Gyula tehet, arról viszont már igen, hogy a taxitársaság közli, az utazáshoz előre nem lehet autót rendelni, majd megmondja a kolléganő, tud-e taxit küldeni vagy nem. Azt is hozzáteszi, tudna mit mesélni. Egyébként én is... Az ilyesmit egy üdülővárosban létérdek megoldani. Elveheti ugyanis a jó szájízt.
Furcsa látni, hogy a Gyulai Várszínház korábbi igazgatójából, Gedeon Józsefből, aki tényleg világszínvonalú produkciókat hozott a városba, emléktábla lett a Kamaraszínház előterében. Félő volt, hogy az ő odaadása, szaktudása és bizony csökönyössége, nehéz ember volta nélkül rohamosan csökken majd a minőség, a könnyedebb ellenállás irányába megy el a program. Sze­ren­csé­re nem ez történt, Elek Tibor viszi tovább a stafétabotot.
Az idén a Shakespeare Fesztiválból lényegében Hamlet fesztivált csinált. És igaz, ami igaz, rögtön az első nap nagy dobása, a neves Victor Ioan Frunza bukaresti Hamlet rendezése elmaradt. A műsorfüzetbe egy slejfnit ragasztottak, hogy „Az előadás technikai okok miatt elmarad. Kérjük szíves megértésüket.” A magam részéről csak azt tudom megérteni, aminek megmondják az okát. A technikai okok a valódi okok elfedésének gyűjtőneve, ezért utálom.
No, de a következő program fenséges. A Kolyada Színház Hamlet produkciója, a névadó, a karizmatikus Nikolai Kolyada rendezésében, felléptével, díszletével, zenéjével meghatározó élmény. Valóban nemzetközi élvonal. Törnek-zúznak benne a szereplők. Senki nem fér a bőrébe. Mindenkiben dúl az agresszió, és ezt féktelen túlmozgással igyekszik levezetni. Az egész színpad olyan, mint a felbolydult méhkas. Felhergelt testek ropják a táncukat, fékezhetetlenül fel-alá rohangálnak, pusztítóan félelmetes a tekintetük, nem ismernek se istent, se embert, ami az útjukba kerül, annak annyi. Hangos, fülsiketítő, dobhártyarepesztő zene üvölt. Kolyada egy képtárba, vagyis a kultúra, a művészet, a szépség egyik fellegvárába helyezte az eseményeket. Ezt verik szét brutálisan a szereplők, és csaknem szinte mindenki, mert valamennyiüket elkapja a hév, sodorja az ár, mint amikor nekiindul a bevadult tömeg, és már nem lehet kiállni a sorból, mert megy, rohan előre, aki az útjába kerül, letapossa, halál fia.
A rendező brutálisan meghúzta a szöveget, intenzív mozgásokkal helyettesítette. Hamletként a kiváló Oleg Yagodinnak nincs ideje nagy dilemmázásokra, elmélkedésekre, filozofálgatásokra. Látja persze, hogy ez rémes, útját kellene állnia az áradatnak, de hát ez szinte a lehetetlenséggel határos. Ki merem mondani, hogy ez nagy előadás. Kár, hogy nincs zsúfolásig tele a nézőtér.
Dugig van persze akkor, amikor a méltán legendás The Tiger Lillies együttes az ő Hamlet előadásukhoz készített zenékből tart gunyoros, elementáris koncertet. Martyn Jacques eszméletlen magas hangja, Jonas Golland felhevült dobolása, Adrian Stout vehemens nagy­bő­gő­zé­se, valamennyiük jellegzetes, torz pofára maszkírozottsága, a kemény fekete humor abszolút meghozta a hatását. A Gyulai Várszínház, az Aradi Kamaraszínház és az aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház közös bemutatójaként láttunk még egy Rosencrantz és Guildenstern halott produkciót, Tapasztó Ernő vitatható, de érdekes rendezésében. Én kissé untam, amikor a román Unteatru három színésze humortalanul, eléggé egysíkúan mondva a szöveget, adta elő a Hamlet csontra húzott variációját. És fölöttébb élveztem, amikor az Angliából érkezett Flute Theatre öt művésze diákos játékossággal, temérdek fantáziával mutatta be Hamlet, ki van ott? című produkcióját, Kelly Hunter ötletes elgondolásai szerint.
Az Erdélyi hét számomra óriási meglepetése a nagyváradi Szigligeti Színház Nagyvárad Táncegyüttesének két produkciója, a VANmeSE és a Barbárok. Az első, Foltin Jolán rendezésében, szerkesztésében, nép­tánc alapú, de kortárs költők verseit is használó produkció, amiben a táncosok énekelnek, szöveget is mondanak, és remek színészeknek is mutatkoznak. Györfi Csaba rendezésében, koreográfiájában minde­gyi­kük önálló, karakteres egyéniség, miközben, ha kell, igencsak egyszerre tudnak lépni. Felszabadult játékuk boldogsághormonok tömkelegét termeli. A Móricz Zsigmond novellája nyomán készült Barbárok egészen más arcukat mutatja, de ugyanilyen erőteljesen. Meg tudják mutatni az élet sötét oldalát is, a poklok legeslegmélyét, a gyilkos, pusztító indulatokat, amikor tobzódik az embertelenség. Az élet ár­nyé­kos részét Székely Csaba is képes szemléletesen bemutatni. De ő ezt általában úgy teszi, hogy meglehetősen jókat nevessünk, akár könnyedén, miközben azért jól irányzottan behúzza a gyomrosokat. Így történik ez a MaRó című vígjátéka esetében ugyancsak, a marosvásárhelyi Yorick Stúdió előadásában, magyar és román színészek remek együtt játszásával, Andi Gherghe rendezésében. Az az igazság viszont, hogy a Zűrzavaros éccaka gyergyószentmiklósi előadásáról, többedmagunkkal, a szünetben meg­lóg­tunk, mert annyira fáradtan érdektelennek bizonyult. Venczel Péter és Orbán János Dénes Búbocska című ördög-musicaljének magyarországi ősbemutatója, a Gyulai Várszínház és a Kolozsvári Magyar Opera koprodukciójában, Béres László rendezésében, viszont végtelenül helyes játék arról, hogy a földön ugyanúgy pokoli viszonyok uralkodnak, mint a pokolban.
Szóval kimondottan érdemes Gyulán fesztiválozni.